Az amerikai feldolgozóipar hanyatlásának egyik oka, hogy pénzügyi szakemberek vették át a vállalatok irányítását. Ebben az egyetemek is hibásak, és talán az oktatással kellene kezdeni a leépülés visszafordítását.

„A hazai feldolgozóiparban az elmúlt nyolc év alatt csaknem harmadával zuhant a foglalkoztatottak száma. Még ha megpróbálnánk is egy részüket újra a szerelőszalagok mellé állítani, vajon lenne-e hozzájuk elég alkalmas menedzser?” – teszi fel a költői kérdést a New Republic hasábjain Noam Scheiber.

A legelismertebb üzleti főiskolák-egyetemek diplomásai közül kétszer annyian – kétharmadnyian – mennek pénzügyi és tanácsadó cégekhez, mint negyven évvel ezelőtt. Igaz, végül sokan a feldolgozóiparban kötnek ki, de ebben sincs sok köszönet. Például a General Motors vezérkarának élén is többnyire pénzügyesek állnak, akik nemigen értenek az olyan újítások ösztönzéséhez, amelyektől javul a minőség és csökkennek a költségek.

Valamikor mérnökök vezették az amerikai iparvállalatokat, sőt, kezdetben újító-feltaláló szellemek. Az egyetemeken annak idején tanműhelyek működtek, hogy a jövő mérnök-igazgatóit kiképezzék majdani feladatukra.

A második világháború után jöttek létre a hatalmas ipari konglomerátumok. Ezeknek vezetői pedig óhatatlanul pénzügyi értékek összességének kezdték tekinteni a vállalatot. Robert Hayes és William Abernathy már 1980-ban látta, hogy ez hanyatláshoz vezet. Hogyan vezessük magunkat a hanyatlás útján – ezt a címet adták úttörő tanulmányuknak, amelyben megírták, hogy az új típusú vállalatvezető a tőkehatékonyság növelését tekinti céljának, nem egy bizonyos termékcsoport minőségének és piaci részesedésének emelését.

Később a túl nagynak bizonyuló óriásokat pénzügyi befektetők kezdték felvásárolni és feldarabolni, de ők is alkalmasabbak voltak egy-egy üzem értékének felbecsülésére, mint az üzemek vezetésére. „Az új menedzsertípus hajlamos volt elhanyagolni az innovációt, mert a hozzá szükséges befektetést nehéz lett volna a negyedéves profitjelentésben igazolni.”

Az oktatási rendszer is ezt a folyamatot segítette elő. A hetvenes évek végére a legjobb üzleti főiskolák azzal csábították a diákokat, hogy az ő diplomásaik keresik a legtöbbet, márpedig ez idő tájt indult szédületes növekedésnek a pénzügyi menedzserek keresete.

A General Electric például nem talált a legjobb iskolák jó tanulói közül jelentkezőt, s mivel nem a negyedosztályúak közül akart válogatni, elhatározta, hogy alacsonyabban jegyzett egyetemeken keresi jövendő munkatársait.

Természetesen ehhez igazodtak a tantervek is. Olyannyira, hogy ha valamelyik diák egy nagy ipari cégnél akarna elhelyezkedni, nemigen tehetne szert kívánságának megfelelő képzésre.

Scheiber elismeri, hogy a pénzügyi képzés fejlődésének volt pozitív hatása az amerikai gazdaságra (ezt még a válság ellenére is szükségesnek tartja megjegyezni). Másfelől nem az egyetemek okozzák a feldolgozóipar hanyatlását.  De az ipar fellendülése nem lehetséges, ha a felsőoktatás nem képez olyan embereket, akik képesek iparvállalatot vezetni, s nemcsak adni-venni tudnak.