Kína miatt pár év alatt másfélmillió amerikai veszítheti el állását. Hacsak fel nem értékelik a kínai valutát, s ezzel meg nem szüntetik a kínai termelők aránytalan versenyelőnyét. A Nobel-díjas közgazdász ellenkező esetben az eddigieknél jóval határozottabb piacvédő intézkedéseket javasol.
„Kína merkantilista kereskedelempolitikája egyre súlyosabb gondot okoz, és az áldozatok édeskeveset veszíthetnének, ha szembeszállnának vele” – írja a New York Timesban Paul Krugman, a 2008-as közgazdasági Nobel-emlékdíj kitüntetettje.
Krugman első tétele úgy hangzik, hogy a mai világban, vagyis elhúzódó recesszió idején a merkantilizmus ragadozó politika. A nyugati valuták árfolyama szabadon lebeg, a kereslet és a kínálat függvényében. A kínai jüan árfolyamát viszont a pekingi hatóságok szabják meg, éspedig mesterségesen alacsonyan, hogy vállalataik egységnyi exportáruért magasabb árat kapjanak, vagyis olcsóbbak lehessenek versenytársaiknál a nemzetközi piacon. Ez persze a hazai fogyasztónak nem jó, hiszen az importcikkek ára emiatt magas. Az import messze el is marad az exporttól, s az államnak kétezer milliárd dollárnál is hatalmasabb valutatartaléka halmozódott fel.
Ennek jelentős részét amerikai államkötvényekben tárolják, ami hosszú ideig alacsonyan tartotta a dollár kamatát, és ezzel ösztönözte a beruházásokat. Csakhogy – mint Krugman epésen megjegyzi – Amerika az alacsony kamatot arra használta, hogy óriásira duzzassza az ingatlanbuborékot. Az emberek könnyen vettek fel olcsó hitelt, erre épült a jelzáloghitelekből fabrikált értékpapírok piaca, amely az első törlesztési nehézségek nyomán összeomlott: így robbant ki 2008-ban a pénzügyi válság. Vagyis még a jobb időkben sem volt egyértelmű, hogy a kínai merkantilista kereskedelempolitika pozitív szerepet játszik az amerikai gazdaságban.
Most azonban amúgy is nagy a munkanélküliség, és az amerikai ipar a szokásosnál is nehezebben viseli az eltérített árfolyamok miatt keletkező versenyhátrányt. Krugman saját számításai szerint néhány éven belül csaknem másfélmillió amerikai veszítheti el állását egyedül azért, mert Kína nem hajlandó reális szintre emelni a jüan árfolyamát, s ezzel sokmilliárdos keresletet von ki az árupiacról.
Közben a kínai vezetők arra panaszkodnak, hogy egyes nyugati országok importkorlátozó intézkedéseket vezetnek be, miközben Kínától szabadkereskedelmi politikát követelnek. Amerika szeptemberben 35 százalékos adóval sújtotta a kínai autógumi-behozatalt, Európa a kínai cipők importját korlátozza, és ez csak két példa a máris zajló, egyelőre részleges kereskedelmi háborúra. De Krugman szerint ez a jövő útja, hacsak Kína meg nem gondolja magát.
Amerikában a nyílt protekcionizmus valóságos szentségtörésnek számít, de Krugmannek erről az a véleménye, hogy amikor magas a munkanélküliség, akkor mások a szabályok. Ilyen esetben – idézi Paul Samuelsont, a modern közgazdaságtan decemberben elhunyt doyenjét – a merkantilizmus más országoktól rabol el munkahelyeket.
A retorziók ellen szóló másik érv úgy hangzik, hogy Kína piacra dobhatja dollártartalékjait, ami a dollár árfolyamának zuhanásához vezetne. Csakhogy Amerikának nem ártana, ha a dollár emiatt meggyengülne, hiszen ezzel olcsóbbá válnának az amerikai áruk és megdrágulna az import. Vagyis egy efféle kereskedelmi háborúban az Egyesült Államoknak nem lenne vesztenivalója.
Krugman mégsem akar háborút. Azt tartaná jó megoldásnak, ha Kína rájönne, hogy jobban jár, ha megpróbálja elkerülni. „Különben a mai óvatos piacvédő lépéseknél jóval keményebbekre kell felkészülnie.”