Az auschwitzi múzeumnak meg kell maradnia. De a birkenaui haláltábor látványa félrevezető. Ha az utolsó egykori fogoly is meghal, be lehetne zárni, és hagyni, hogy visszavegye a természet: az emberiség ezen a helyen csődöt mondott.

„A Föld az élőké. Nekik kell meghozniuk a nehéz döntéseket” – nyilatkozta Robert Jan Van Pelt holland építészettörténész, Auschwitz-szakértő, a waterlooi egyetem tanára.

A kijelentés válasz a Nemzetközi Auschwitz Bizottság elnökének szavaira, aki szerint csak a lágerben meggyilkoltak dönthetnének a tábor helyszínének eltüntetéséről. A túlélők nem képviselik ugyan a halottakat, de mégiscsak ők állnak a legközelebb hozzájuk: ők is áldozatok. És a túlélők szervezetei, amikor a kérdés először felvetődött, úgy vélték, hogy a tábor helyszínének fenn kell maradnia, mert fenn akarják tartani maguknak a jogot, hogy felkereshessék szenvedéseik helyszínét.

1959-ben vetődött fel először az ötlet, hogy a tábort zárják el a külvilágtól, és engedjék, hadd nője be a természet. Az volt az indoklás, hogy ezen a helyen az emberiség monumentális méretű kudarcot vallott, s ezért nincs itt keresnivalója. Végül az a döntés született, hogy fenntartják a helyszínt – az eredeti tábort, amelynek helyén ma múzeum áll, és Birkenaut, ahol az egymilliónyi áldozat túlnyomó többségét megölték.

Birkenauból azonban nemigen maradt meg semmi. A barakkokat bontott téglából kezdték építeni, és amikor a tégla elfogyott, az SS előre gyártott istállóépületeket vásárolt a Wehrmachttól. Több mint ötszázat. Ezeket az építőanyagokat azonban a háború után széthordták, hogy a lerombolt lakásállományt pótolják. Az istállókat szétbontották, és az elemeket szervezetten szállították a földig rombolt Varsóba, hogy ideiglenes otthonokat építsenek belőlük. A barakkokban két-két kályha állt, s mára nem maradt belőlük egyéb, mint a kályhák három méter magas kéményei. Több száz. A látogató tud a krematóriumokról, és az égnek meredő kis kéménymaradványok kísérteties látványáról arra asszociál, hogy itt embereket égettek el. Valójában a krematóriumokat a nácik 1945-ben felrobbantották (egyet a rabok röpítettek a levegőbe, még 1944-ben).

Legutóbb a tábor bejáratáról elrabolt hírhedt felirat ügye irányította a figyelmet arra, hogy mennyit fordítanak az élők a tábor fenntartására (ez esetben őrzésére). Ennek kapcsán a lengyel lapok megírták, hogy a maradványok pusztulnak, s a lengyel kulturális miniszter 137 ezer dollárnak (mintegy 25 millió forintnak) megfelelő összegre tett ígéretet, hogy az egykori láger őrzéséről gondoskodni lehessen.

Van Pelt nem ellenzi, ha az a döntés születik, hogy az emberiség igenis tartsa fenn Auschwitz-Birkenaut a jelenlegi állapotában. De az igazi emlékmű nem ez a félrevezető látvány, hanem az, ami az emberiség emlékezetében, a tanúk vallomásaiban él. A múltban is így maradt fenn a történelem eseményeinek emléke. „A holokauszt emléke is ugyanúgy fog fennmaradni, mint az öröklött tudás része.”

Van Pelt elfogadja azt is, hogy amíg egyetlen egykori auschwitz-birkenaui fogoly él, nem szabad kizárni az emberiséget a helyszínről. De amikor az utolsó is meghal, érdemes lesz újra meggondolni az ötvenegy évvel ezelőtti javaslatot.