A gazdasági fejlődés történetének kutatója szembeszáll azzal a ma divatos elmélettel, amely szerint a fejletlen országokban a tekintélyelvű kormányzás eredményez jólétet. Ellenkezőleg, a jóléthez jogbiztonság kell, ahhoz pedig demokrácia.
„A világot jellemző egyenlőtlenségeket nem lesz könnyű eltakarítani az útból. De ha elfogadjuk, hogy a szegénységet a bukott kormányok és intézmények okozzák, máris esélyünk nyílik leküzdésükre” – írja az Esquire magazinban a Magyarországon sem ismeretlen Daren Acemoglu, az MIT közgazdászprofesszor-kutatója.
Mindenki tudja, hogy a jólét egyenlőtlenül oszlik meg a világban. Az Egyesült Államok átlagos polgára például negyvenszer nagyobb jólétben él, mint Mali, Etiópia, Kongó vagy Sierra Leone lakosai.
Magyarázatban régóta nincs hiány. Montesquieu jó kétszázötven évvel ezelőtt úgy látta, hogy a forró égövben az emberek természetüknél fogva lusták. Max Weber a protestáns etikában jelölte meg a gazdasági siker titkát. Volt olyan elmélet is, amely szerint a volt brit gyarmatok a legsikeresebbek, megint más teóriák szerint azok az országok, amelyekben a legnagyobb az európai bevándorlók aránya. Valamennyi magyarázat megfelel egy-két ország esetének, de más eseteknek nem.
Acemoglu a kortárs magyarázatoktól sincs elragadtatva. Például Jeffrey Sachsétól, aki úgy véli, hogy a trópusi országokat tápanyagban szegény földjük eleve szegénységre predesztinálja, az egyenlítői éghajlaton pedig gyorsan terjednek a járványok, elsősorban is a malária. Következésképp mezőgazdasági segítségre és malária elleni gyógyszerekre van szükség a fejlődés elindításához. Jared Diamond, a neves környezettudós a műszaki haladásban látja a kulcsot, és úgy gondolja, hogy a szegény országok számítógépes és mobiltelefonos hálózatának fejlesztése segíthet leküzdeni az elmaradottságot.
Mindegyik említett elmélet megfeledkezik azonban az anyagi ösztönzők szerepéről. Arról, hogy az ember akkor fog jó teljesítményt nyújtani, ha ettől sorsának jobbra fordulását várhatja. Ehhez pedig kiszámítható környezetre van szüksége, más szóval jogbiztonságra.
Itt következnek Acemoglu példái, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a jogbiztonság kulcsa a demokrácia. Például adva van egy város Mexikó és az Egyesült Államok határán: egyik része ide tartozik, a másik oda. És csodák csodája: az Arizonához tartozó városrészben háromszor akkora az egy főre eső jövedelem, mint a Mexikóhoz tartozóban. Az iskolázottságban és az egészségügyi ellátásban is óriási a különbség. Mindennek az a magyarázata, hogy az Egyesült Államokban jogbiztonság van, Mexikóban pedig bűnözés és korrupció. Vagy itt van Észak- és Dél-Korea példája. Egészen nyilvánvaló, hogy minden egyéb körülmény nagyjából azonos, csak a politikai és a gazdasági rendszer más.
Érdekes módon Acemoglu Kína példáját is felhozza, pedig ezt éppen annak a tételnek a hívei szokták emlegetni, amely szerint az elmaradott országokban éppen a demokrácia sodorhatja veszélybe a fejlődést. Az MTI közgazdásza viszont úgy látja, hogy Kínában azóta van fejlődés, mióta engedélyezték a mezőgazdasági magántulajdont. Azért odáig nem megy, hogy demokráciának minősítse a kínai politikai-gazdasági rendszert. Viszont említ egy másik különös példát is, Szingapúrét: az elmaradott városállam attól indult fejlődésnek, hogy a brit gyarmatosítók törvénybe iktatták a tulajdon jogát. Pedig Szingapúr politikai rendszere sem éppen a demokrácia mintapéldája.
Persze Acemoglu is látja, hogy a demokrácia nem vezethető be vezényszóra. Afganisztán és Irak példájából azt a következtetést vonja le, hogy e tekintetben Amerika lehetőségei korlátozottak. Mindenesetre arra szólítja fel az amerikai kormányt, hogy nagyobb nyitottságot és demokráciát követeljen meg afrikai és ázsiai partnereitől, még akkor is, ha rövidtávon ez kellemetlenségekkel járhat. A lakosságot pedig bátorítsa a tekintélyelvű kormányokkal való szembeszegülésre, és lássa el olyan számítógépes és mobil telefóniás eszközökkel, programokkal, amelyek segíthetnek a cenzúra kijátszásában.