A Földön ma még 6500 nyelvet beszélnek, de ezek fele eltűnik a század végére. Pedig elvben mindegyiknek lenne esélye a fennmaradásra, s amelyek eltűnnek, azokat sem késő még dokumentálni.

„Attól, hogy egy nyelv veszélyeztetett, még nincs megpecsételve a sorsa. A globalizáció nem feltétlenül az a baljós, gonosz erő, amelynek gyakran lefestik” –­ írja a londoni Independentben Paul Bignell.

Mindenesetre az UNESCO már kész ténynek tekinti, hogy a ma használt nyelvek száma az új évezred első évszázadában felére csökken. Egy fiatal cambridge-i kutató, Mark Turin nemzetközi programot hozott létre, és harmincezer font ösztöndíjalapot kapott olyan kutatók számára, akik a kihalás szélén álló nyelvek és kultúrák dokumentálására vállalkoznak. A társaság decemberben tartotta első konferenciáját.

Turin egy kis nepáli nyelv leírásával kezdte a projektet. Az apró himalájai országban vagy száz nyelven beszélnek – még. Mert a hivatalokban és az iskolákban csak az úgynevezett nepáli használatos. Mióta Turin megalkotta a thangmi nyelv ábécéjét és nyelvtanát, a helyi közösségek iskoláiban ezen a nyelven is próbálkoznak a tanítással. Azelőtt thangmiul egyetlen szó sem jelent meg írásban. A cambridge-i kezdeményezés nem egyedülálló, van még féltucatnyi nemzetközi kísérlet arra, hogy minél több kis nyelvet meg lehessen menteni.

Sarah Ogilvie lexikográfus az észak-ausztráliai umagico törzs nyelvét dolgozta fel, kifejezetten azzal a céllal, hogy a helyiek írni-olvasni tudjanak anyanyelvükön. Turin tehát nincs egyedül, mégis panaszkodik: a világ nyelvészei nem mutatnak elég érdeklődést a kis nyelvek iránt. A világ nyelvészeinek száma sokszorosan felülmúlja a 6500-at, még sincs elég jelentkező a veszélyeztetett nyelvek megmentésére. Disszertációk tömegei születnek az aposztróf alkalmazásáról a francia nyelvben, miközben rengeteg olyan nyelv van a világon, amelynek a logikájáról vagy a hangtanáról semmit sem tud a világ.

A walesi vagy a skót nyelv felélesztése azt mutatja, hogy a helyzet sohasem reménytelen, de Turin tisztában van vele, hogy ő és társai nem képesek feltartóztatni a nyelvek pusztulásának folyamatát, de eszközt tudnak adni a helyi emberek kezébe ahhoz, hogy életben tartsák anyanyelvüket, ha belátják, hogy szükség van rá.

Bignell összefüggést lát a nyelvek sokfélesége és a biodiverzitás között. Mindenek előtt azért, mert a kis nyelvek olyan földrajzi környezetben maradtak fenn, ahol az emberek csoportjai nem alkottak nagy, egységes társadalmakat. Erre pedig ott volt lehetőségük, ahol karnyújtásnyira volt minden, ami az élethez szükséges. A kis nyelvek élettere tehát gazdag biológiai környezetet feltételez. Némi logikai ugrással Bignell ebből arra következtet, hogy az oksági összefüggés fordítva is fennáll, vagyis a kis nyelvek eltűnésével a biológiai sokféleség is veszélybe kerül.

Mindenesetre felhívja a figyelmet arra, hogy a globalizáció, amely áttöri a kis kultúrák határvonalait, s emiatt kihalással fenyegeti a kis nyelveket, egyúttal megmentésük eszközeit is a népek kezébe adja: a nepáli nyelveket brit tudósok mentik meg.