Amerikában heves vita folyik konzervatív és liberális közgazdászok között arról, vajon az európai, vagy az amerikai modell eredményez-e nagyobb jólétet.
„A konzervatívok szerint az európai szociáldemokrata modell a történelem szemétdombján végzi. A progresszívek védelmükbe veszik a jóléti társadalmat, de odáig nem mennek, hogy az átvételét ajánlják Amerikának” – összegzi a vita tartalmát a National Journal hasábjain Clive Crook, az Atlantic magazin vezető kommentátora, a Financial Times rendszeres szerzője, aki éveket töltött a Világbank apparátusában, és brit létére Amerikát választotta lakhelyéül.
Ez utóbbi életrajzi részletnek azért van jelentősége, mivel maga írja, hogy azért él Amerikában, mert az ottani modellt választotta az európai helyett. Mégis úgy látja, hogy az utóbbi védelmezőinek is van némi igazságuk.
A vitát Jim Manzi, a Manhattan Intézet munkatársa és Ross Douthat, a New York Times szerzője robbantotta ki, amikor az év első napjaiban azt fejtegették, hogy Európában lassúbb a gazdasági növekedés, tehát az ottani modell kevésbé életképes.
A New Republic hasábjain Jonathan Chait erre azzal válaszolt, hogy Manzi almát hasonlít össze körtével. A közgazdasági Nobel-emlékdíjas Paul Krugman pedig úgy fogalmazott, hogy a két konzervatív szerző egy statisztikai csalódás áldozata. Az Egyesült Államokban ugyanis azért gyorsabb a növekedés évtizedes távlatokban, mert gyorsabban nő a népesség, aminek viszont semmi köze az életszínvonal emelkedéséhez. Erre megszólalt Greg Mankiw harvardi professzor, az ifjabb Bush elnök egykori tanácsadója, valamint Mark Perry, a Michigani Egyetem tanára is, kimutatván, hogy az amerikai életszínvonal messze felülmúlja az európait.
Crooknak minderről elsősorban az jut eszébe, hogy európai modell nem is létezik, hiszen Európa nagyon széttagolt, hatalmas különbségek vannak az egyes országok között, mind gazdaság, mind életszínvonal, mind modell dolgában.
Egy biztos: nem kétséges, hogy az európai életszínvonal nyomába sem ér az amerikainak. A skandináv országok, amelyek e téren a legjobban állnak Európában, körülbelül 15 százalékkal elmaradnának az Egyesült Államok átlagától (egy főre eső bruttó hazai termékben számolva). Az amerikai termelékenység azonban nem magasabb az európainál. A különbség abból adódik, hogy az amerikaiak többet dolgoznak. Magasabb a foglalkoztatottak aránya, hosszabb a munkanap és több napot dolgoznak évente. Részben azért, mert nincs olyan szociális hálójuk, mint az európaiaknak, részben pedig mert alacsonyabbak az adók, és jobban megéri dolgozni. Az európaiak persze mondhatnák, hogy a magas adóért olyan szolgáltatásokat kapnak az államtól, amelyekért érdemes alacsonyabb bérrel is beérniük. Ezek közül azonban Crook csak egyet tart igazán megszívlelendő példának: az általános egészségbiztosítást.
Azt az érvet pedig, hogy a sűrűbb szociális háló nagyobb társadalmi kohéziót eredményez, Crook elveti. Hiszen Európa szemlátomást nem képes integrálni etnikai kisebbségeit, miközben Amerika igen. „A piac erőteljes egységesítő. Ezt a paradoxont érdemes megfontolniuk a szociáldemokratáknak.” Hogy Crook ezek után mégis döntetlenre adja az Európa – Amerika mérkőzést, az valószínűleg csakis még szülőhazájából magával hozott udvariasságával magyarázható.
Hozzászólás
A neves szerzők sok érvet bevetettek álláspontjuk védelmében, de csak némelyik válik történelmi távlatban értelmezhetővé. Mankiw és Perry helyesen állítják, hogy az Egyesült Államokban magasabb az életszínvonal. Nem említik azonban, hogy ez már réges-régóta így van, és a dolog mögött az húzódik meg, amit R. Fogel Nobel-díjas gazdaságtörténész úgy fogalmazott meg, hogy az Államokban a reálbér és a tőkekamat (azaz a munka és a tőke hozadéka) egyszerre magasabb az európainál. Ez durván azokat a nemrégiben még szokásban volt úszóversenyeket idézi, amelyeken egyesek különleges ruhában, mások közönséges dresszben úsztak: senki nem gondolja, hogy a keflárruhások a puszta tehetségük folytán nyerték meg a versenyeket. Vajon mi van ezen - a doktriner közgazdasági gondolkodásnak ellentmondó - ikertöbblet mögött? Az Egyesült Államokban a nagyobb ütemű népességnövekedés ellenére a népsűrűség még mindig kisebb, a termőföld hozadéka pedig még mindig nagyobb, mint Nyugat-Európában.
Ha a vitatkozó felek kicsit elszakadnának a gazdasági növekedés disputálásától, föl lehetne vetni a következőket. Az életminőségnek jó jelzője az átlagos élettartam. Hol tart ebben Nyugat-Európa, és hol az Egyesült Államok? A jólét másik jó jelzője, ha az emberek testtömeg-indexe két határérték között van. Meg lehet nézni, vajon ki áll jobban.
A furcsaság, hogy a cikkbeli kérdés ezek alapján is eldöntetlen marad. Nyugat-Európa jobban öregszik, sőt a demográfiai csökkenés felé halad, míg az Államokban többen esnek kívül a kívánatos súly-határértékeken. Mintha Nyugat-Európa a jólétbeli fölényét a következő nemzedékektől venné meg magának. Ami, persze, azt jelenti, hogy az óceán két partja egy hosszú-hosszú, talán évszázados hasonulási folyamat kezdetén van.
Halmos Károly
ELTE BTK TI Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék