Az állam piaci szerepének csökkentése jelentős mértékben hozzájárult a gazdasági válsághoz. Egy év alatt azonban olyan mértékben növekedett az állami szerepvállalás, hogy most már ez fenyeget újabb katasztrófával.

„A konzervatívok katasztrófát idéztek elő a pénzügyi rendszerben, amikor visszafejlesztették az állami szabályozást. Ha azonban a baloldal most körme szakadtáig védelmezi az alanyi jogon járó jóléti juttatásokat és az állami szektor dolgozóinak előjogait, csakis azt érheti el, hogy az állam összeroskad saját súlya alatt” – írja szerkesztőségi elemzésében az Economist.

Másfél évtizeddel ezelőtt úgy látszott, hogy végleg eldőlt a régi vita: az államot a lehető legszűkebb területre kell korlátozni. Két baloldali vezető, a brit Tony Blair és az amerikai Bill Clinton ez idő tájt fogadta el a konzervatívok sikeresnek mutatkozó gazdaságfilozófiáját, miszerint aki gazdasági fellendülést és általános jólétet akar, annak vissza kell szorítania az állam terjeszkedését.

Ma mindkét országban azt tapasztaljuk, hogy az állam visszavág, s hatalmasra duzzad a költségvetés deficitje. Franciaországban, ahol Nicolas Sarkozy elnök szigorú piacpárti programmal nyert elnökválasztást, hasonló fordulat ment végbe: a válság nyomán az elnök már arról beszélt, hogy az állam eszköztelenségének kora lejárt.

A folyamat azonban már a válság előtt elkezdődött. Nagy-Britanniában a munkáspárti kormányzás első éveiben még csökkent a költségvetés szerepe a jövedelmek újraelosztásában, de aztán hamar nőni kezdtek az egészségügyi és az oktatási kiadások. A Labour 13 éve alatt az új álláshelyek kétharmada az állami szektorban keletkezett, és az állami alkalmazottak bére gyorsabban nőtt, mint a piaci cégek munkavállalóié. Amerikában pedig már a konzervatív Bush elnök idején is szinte példátlan méreteket öltött az állam terjeszkedése. Ma már az Egyesült Államok állami kiadásainak aránya alig marad el a kanadai szinttől.

A foglalkoztatás terén is megfigyelhető az állami jelenlét erősödése: miközben Amerikában egyre nő a munkanélküliség, a közszférában egyre többen dolgoznak, ráadásul a bérek is emelkednek. Két éve a közszféra dolgozóinak még mindössze 14 százaléka keresett többet évi 100 ezer dollárnál, ma viszont már 19 százalékuk. Statisztikák szerint a közalkalmazottak béren kívüli juttatások és jutalmak nélkül is átlagosan 76 százalékkal többet keresnek a magánszférában alkalmazottaknál.

Az állami szolgáltatások iránti kereslet a követező évtizedekben is tovább nő. A fejlett országokban negyven év múlva minden harmadik ember nyugdíjas lesz, és minden tízedik nyolcvan évnél idősebb. Az amerikai költségvetési hivatal számításai szerint tizenöt év múlva a kötelező állami jóléti kiadások a mai 9 százalék helyett a bruttó hazai termék 20 százalékát teszik majd ki. „Ha az Egyesült Államokban továbbra is elvetendőnek számít majd az adóemelés, akkor aligha lesz elkerülhető a pénzügyi katasztrófa.”

De nemcsak az éppen elég súlyos demográfiai távlatok miatt várható az állam szerepének növekedése. Hasonló eredménnyel járhat a globális felmelegedés veszélye, a terrorfenyegetettség és az az igény, hogy új szabályozókkal kell elejét venni egy újabb gazdasági válságnak.

Az állami szektorban pedig sokkal erősebbek a szakszervezetek, sokkal magasabbak a különféle juttatások, mint a piaci szférában. Az alanyi jogon járó juttatások gazdasági terhe tehát ezen a réven is tovább nő. Ha a fejlett országok nem szabják meg, milyen szolgáltatásokat képes vállalni az állam, akkor előbb-utóbb saját súlya fogja romba dönteni.