Az amerikai konzervatív publicisták évek óta arról értekeznek, hogy Európa néhány évtizeden belül az iszlám áldozatává válik. Pedig az európai muzulmánok, minden ellenkező híresztelés dacára, a beilleszkedés útját járják.

„Egyes európai politikusok csakugyan újra szítják a régi tüzeket. Jó lenne, ha ideát, az Atlanti-óceán másik partján megértenénk a konstruktív erőfeszítéseket, s nem öntenénk olajat a tűzre” – írja a Boston Review-ban John R. Bowen, a Washington Egyetem iszlamológus tanára.

A Metazinban is olvashattunk Mark Steyn nevezetes művéről, amely szerint a világot elárasztó muzulmán hódításnak immár csak Amerika áll ellent, Európa sorsa gyakorlatilag megpecsételődött, mert sem feltartóztatni, sem asszimilálni nem képes a muzulmán bevándorlók tömegeit. Amerikai konzervatív szerzők egész sora ír hasonló szellemben. Újabb kutatások első eredményei arra vallanak, hogy valójában az európai muzulmánok integrálódni akarnak, és a kérdést régóta tanulmányozó Bowennek is pontosan ez a véleménye.

Mindenekelőtt hamisnak találja azt a felfogást, amely szerint a muzulmánok megjelenése előtt nem volt etnikai-vallási probléma Európában. Hiszen voltak vallásháborúk, volt bőven etnikai üldözés, sőt népirtás is, a második világháború utáni dél-európai vendégmunkások pedig nem feltétlenül részesültek barátságos fogadtatásban, holott katolikusok voltak.

A szerző azt a közkeletű vélekedést is cáfolja, miszerint a liberálisok által diktált multikulturalizmus hozott létre elkülönülő muzulmán közösségeket. A muzulmán bevándorlók tömegeit munkaerő-szükséglet vonzotta Nyugat-Európába, külön az ő számukra épültek lakótelepek, és gyermekeik nem azért tanultak külön iskolában az anyanyelvükön, mintha a kormányok a multikulturalizmus megszállottjai lettek volna, hanem mert azt gondolták, hogy idővel hazatérnek majd. A hetvenes évek óta a bevándorlás családegyesítés címén folytatódik.

Tény, hogy Nagy-Britanniában a vallási iskolákban megengedett a hagyományos muzulmán viselet, vagy a vallási előírásoknak megfelelő étkezés. Franciaországban és Hollandiában is szabad vallási iskolát nyitni, ha az intézmény más vallásúakat is befogad. Csakhogy ennek semmi köze a multikulturalizmushoz: ezeket a jogokat már korábban kivívták a különféle keresztény felekezetek.

Ugyanígy hibás az a tétel is, miszerint a muzulmánok elutasítják az Európában szentnek számító egyetemes értékeket: intoleránsak a melegekkel, az abortusszal és a női egyenjogúsággal szemben. Valójában az amerikaiak is intoleránsabbak, kivált a vallásos amerikaiak. Vagyis itt nem vallások állnak egymással szemben, hanem a világias és a vallásos felfogás.

A Gallup intézet tavalyi felmérése szerint a németországi és a nagy-britanniai muzulmánok körében az átlagnál nagyobb a bizalom a bíróságok és a kormányok iránt. Igaz, Franciaországban valamivel alacsonyabb, viszont a muzulmánok fele ott is helyesli a muzulmán fejkendők kitiltását az iskolából. Más szóval a muzulmánok is megosztottak, mint mindenki más. Nem igaz tehát, hogy az iszlám hódításának eszközei.

Tévedés az egész elmélet kiindulópontja is, miszerint a muzulmánok körében az európai átlagnak sokszorosa a születésszám. Ma már Törökországban a nők átlagosan 2,2, Marokkóban 2,5 gyermeknek adnak életet. Ez magasabb az európai átlagnál, de a franciaországi 2,1-nél csak alig. Az Európában született muzulmán nők körében pedig egyre csökken a születésszám.

Bowen végül azt is elveti, hogy Európában a muzulmánok dzsihádista elméleti képzést kapnak, s példa erre az a sok merénylő, aki európai országokban született és nőtt fel. Valójában ezekről az emberekről tudni lehet, hogy édeskeveset tudtak az iszlámról. Marc Cageman terrorelhárító szakértő szerint alaposabb vallási ismeretek birtokában aligha lett volna belőlük merénylő.

Az európai politikusok egy része a bűnbakkeresés régi útját járja, de a többség tudja, hogy a muzulmán bevándorlók integrálhatók. „Nincs mitől félni” – állapítja meg Bowen már írásának címében is.