A válság mintha igazolná holtában John Kenneth Galbraitht, a nagy baloldali amerikai közgazdászt. De nem a vitriolba mártott tollú konzervatív publicista szemében.

„Ha egyszer az óvatlanul eladósodó és ezért fizetésképtelen állampolgár már nem képes költekezni, vagyis nem tudja többé fenntartani a gazdasági növekedést, helyébe lép a szintén óvatlanul eladósodó, de a végtelenségig duzzasztható állam” – foglalja össze a City Journalben a Metazin régi ismerőse, Theodore Dalrymple, miként vált hirtelen újra divatossá az egyszer már leírt állampárti teória és gazdaságpolitika.

Valójában már 2006-ban  (amikor John Kenneth Galbraith csaknem százéves korában, elhunyt) olvasható volt a Metazinban is, hogy a neoliberális korszaknak vége, és Galbraith két évtizede háttérbe szoruló nézetei ismét népszerűvé kezdenek válni. A gazdaságpolitikában azonban csakugyan a válság után bekövetkező intenzív állami beavatkozás hozta el az állampárti fordulatot.

Darlymple, aki szeret szembeszállni a divatos irányzatokkal, persze csak annál nagyobb élvezettel teszi gúny tárgyává Galbraith nézeteit. A nagy közgazdász tudományos újítása abban állt, hogy rámutatott azokra a tényezőkre, amelyek a modern kapitalizmus korában korlátozzák a klasszikus piaci mechanizmus érvényesülését. A monopóliumok működése eltéríti az árakat a piaci iránytól, s a nagy vállalatok élén álló menedzserréteg saját érdekeit képviseli, nem a tulajdonosokét. Darlymple nem becsüli le e felismerések jelentőségét, megemlíti viszont, hogy Galbraith az állami bürokrácia esetében nem volt képes ugyanerre az éleslátásra. Fel sem tételezte, hogy az állami hivatalnokseregnek is megvannak a maga érdekei, s ezek nem esnek feltétlenül egybe a választók érdekeivel. Úgy képzelte, hogy ami pénzt az állami intézményekbe fektetnek, az minden veszteség nélkül hasznosul, például az oktatásban vagy a gazdaságban.

A nagy közgazdász afféle marxi módon nyers gazdasági érdekekkel magyarázta az adóemelésekkel kapcsolatos ellenállást: a gazdagok, úgymond, nem akarnak lemondani semmiről a szegények javára. Az viszont nem jutott eszébe, hogy a magas adók követelése mögött is meghúzódhatnak önző célok. Például azok érdekei, akik állami hivatalt töltenek be. 

Galbraith Roosevelt elnököt tartotta a legnagyobb történelmi személyiségnek, akivel találkozott, és megjegyzi, hogy tőle kapta a legnagyobb feladatot: hogy tudniillik közvetlenül szabályozza a háború alatt az árakat. Darlymple szerint Galbraith azóta is ebbe a rendszerbe vágyott vissza, s nem tudatosodott benne, hogy békeidőben e rendszer nem működőképes, mert ha nincs háború, akkor nincs olyan cél, amelynek minden mást alá kell rendelni.

Végül Darlymple felháborodva emlékeztet arra, hogy Galbraith kommunista országokban járva mennyire hagyta, hogy az orránál fogva vezessék, és vált a kommunista propaganda szócsövévé. Kínából például azt jelentette, hogy egy hegyoldalra messziről termőföldet szállítottak, s így helyreállították a helyi mezőgazdasági termelést, ami pedig piaci alapon lehetetlen lett volna. A piac – vonta le a következtetést Galbraith – olyan kegyetlenségre képes, amilyenre az állam sohasem. Nos – jegyzi meg erre kíméletlenül Darlymple –, Galbraith itt olyan feledékenységről tesz tanúbizonyságot a huszadik század iszonyatai után, amely már csakugyan a zsenialitással határos.