Súlyos tévedés a politikusokat hibáztatni, ha egy ország politikai és gazdasági válságba jut. Ők csak a választók kedvében akarnak járni. A hiba tehát az utóbbiakban keresendő. Vagyis bennünk.

„Ha fordítani akarunk a dolgok menetén, ne pocskondiázzuk tovább a csirkefogókat, akiket vezetőnek választunk, hanem inkább nézzünk magunkba” – olvassuk Jacob Weisberg Le a néppel című cikkét a Slate magazinban.

Amerikában meglehetős egyetértés van akörül, hogy az ország a politikai bénultság állapotában van. A magyarázatok sokfélék. Van, aki Obama elnök taktikai ballépéseire hívja fel a figyelmet, mások a republikánus törvényhozók obstrukciójára, megint mások az egyre ostobább tévéműsorokra.  „Mindig kimarad azonban a felsorolásból a legfőbb ok: a nagyközönség gyerekes gondolkodásmódja, tudatlansága és egyre következetlenebb magatartása.”

Az emberek jelentős többsége helyeselte Obama elnök válságkezelő programját, de ugyanannyian voltak azon a véleményen, hogy a kormány túl sokat költ. Hasonlóképp: a többség azt akarja, hogy rendszabályozzák meg a bankokat, viszont azt is kifogásolja, hogy a hatóságok túl sok szabályozóval korlátozzák a vállalkozásokat.

Más szóval azt szeretnénk, hogy az állam azonnal orvosolja minden gondunkat-bajunkat, s egyúttal megköveteljük tőle, hogy húzódjon összébb, költsön kevesebbet, és csökkentse az adókat. A polgárok kétharmada azt akarja, hogy a gazdasági válság ellenére, s annak dacára, hogy Amerika háborút is visel, legyen egyensúlyban a költségvetés. Még nagyobb hányaduk ellenzi viszont a közkiadások lefaragását, sőt, a túlnyomó többség a munkanélküli támogatások növelését, az állami út- és hídépítés fokozását szeretné. „Az amerikai polgár egyfajta csodaországban él, ahol a kormány képes megbirkózni a nagy feladatokkal, de úgy, hogy egyúttal félreáll az útból.”

Arról, hogy a kívánt célért áldozatokat kell hozni, az átlagos amerikai hallani sem akar, hacsak nem dicshimnuszok formájában, melyek arról szólnak, hogy ő milyen áldozatkész, vagy milyen áldozatkész volt a múltban.

A legfrissebb példa Scott Brown újdonsült szenátoré, aki az elhunyt Edward Kennedy massachussetsi mandátumát hódította el a demokratáktól. Kampányában átfogó adócsökkentést követelt, ugyanakkor mereven ellenezte, hogy csökkenjenek az állami kiadások. Azzal érvelt, hogy az amerikai államháztartás példátlanul magas, 10 százalékos deficitjét egyedül az állami bürokrácia felesleges kiadásainak lefaragásával meg lehet szüntetni.

Weisberg korántsem gondolja azonban, hogy e téren a demokraták egy fikarcnyival is a republikánusok fölött állnának. Mindkét pártban a reálisan gondolkodó kisebbség áll szemben a populista többséggel. A szerző Obama elnököt egyelőre a kisebbséghez sorolja.

Megállapítja azonban, hogy mivel az adott körülmények között Amerika nem képes a hosszú távú kihívásokkal szembenézni, s nem képes vállalni a szükséges gazdasági intézkedések kellemetlen hatásait, „erős érvek szólnak amellett, hogy az Egyesült Államokra a történelmi hanyatlás korszaka vár”.