A második világháború utáni évek szülöttei alaposan kiélvezték a bőség éveit, de gyermekeiknek annál szűkösebb lehetőségeket hagytak.

„Valaha azt gondoltuk, hogy gyermekeink sokkal jobb világban nőnek majd fel, mint mi. Nem így történt” – vonja meg a New Satesmanben az elmúlt évtizedek keserű mérlegét Francis Beckett, aki – mint a többes szám első személyű állítmány mutatja – maga is „a nagy generációhoz” tartozik.

A háború utáni években a munkáspárti kormányok megkezdték a brit társadalmi korlátok lebontását. Addig a felnőtt lakosság egyharmada analfabéta volt, ekkor viszont még a felsőoktatás kapui is megnyíltak a szegényebb rétegek gyermekei előtt. Ez a nemzedék mérhetetlenül primitív és ósdi valaminek tartotta a tandíjat. 1948-ban jött létre az ingyenes egészségügyi ellátás rendszere, s tömegek ostromolták meg a rendelőket és a kórházakat addig ellátatlan sérülésekkel és betegségekkel. A nagy generációnak mindez természetes volt, álmában sem gondolt volna arra, hogy egyszer majd megint fizetni kell az orvosi kezelésért. Gyakorlatilag nem volt munkanélküliség, a nyomornegyedek helyén városi bérlakások épültek. „Újabban pedig mintha úgy döntöttünk volna, hogy a gyermekeink nem érdemlik meg mindezt” – írja Beckett keserűen.

A nemzedék egyik fele azt gondolja, hogy a „dadus-állam” elfojtja a kezdeményezést és a vállalkozó kedvet, másik fele viszont kevesli a változásokat, s a valódi társadalmi egyenlőséget hiányolja.

Az Új Baloldal életre hívói, akik aztán vezető állami tisztségekbe kerültek, szinte valamennyien a nagy nemzedékhez tartoznak. Jack Straw többszörös miniszter például diákvezér volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Tony Blair és Gordon Brown személyében a generáció két tagja egyenesen a miniszterelnökségig vitte, ráadásul aránylag fiatalon. Hiszen a nagy generáció tekintélyromboló tevékenységéhez a fiatalság kultusza is hozzátartozott. Csak az számított jónak, ami új, fiatal, modern. Pedig Churchill csaknem hetven évesen lett miniszterelnök és mentette meg Angliát. 62 évesen követte őt a munkáspárti Clement Attlee, a nagy társadalmi reformok elindítója.

A nagy generáció uralkodásának eredményeképp a mai fiatalok ridegebb világban élnek, számítóbbnak, nyomorultul realistának kell lenniük, ha boldogulni akarnak. 2009-ben megszűnt a felsőoktatási minisztérium, és beolvadt az ipari és gazdasági főhatóságba: mindez jól mutatja, milyen messze vannak már azok az idők, amikor a tanulás még önmagáért való értéknek számított.

A nagy nemzedék fénykorában még friss volt a háború emléke: Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök ezért nem küldte Vietnamba háborúzni a nagy generációt. A nagy generációs Tony Blair pedig hazug ürügyeket fabrikált, hogy Amerika oldalán háborút viselhessen Irakban.

Beckett még azzal is megvádolja a mai baloldali kormányt, hogy bólogató Jánosokat szeret maga körül látni, holott a nagy nemzedék idejében semmi sem volt szent, mindent szabad volt kétségbe vonni. „Sietve megtagadjuk gyermekeinktől a szabadságot, melyért egykor harcoltunk.”