Az amerikai konzervatív közgazdász fáradhatatlanul ostorozza a köznapi vélekedésektől elrugaszkodó, ideologikus baloldali értelmiséget. Annál elnézőbb a konzervatív véleményformálókkal.

„Az értelmiségiek elismertsége nem azon múlik, hogy elméleteik igazolhatók-e a gyakorlatban, hanem hogy más értelmiségiek mit mondanak róluk ” – írja David Hogberg a konzervatív National Review-ban Thomas Sowell januárban megjelent Az értelmiség és a társadalom című könyvéről.

Sowell veterán amerikai közgazdász és politikai író, vezető fekete konzervatív. Számtalan elméleti közgazdaságtani témáról, a közgazdasági gondolkodás történetéről, társadalmi és politikai kérdésekről szóló könyv és cikk szerzőjeként Sowell előszeretettel támadja a liberálisok alapértékeit: a pozitív diszkriminációt, a globális felmelegedés elleni harc és a jóléti állam eszményeit.

A felkentek víziói, avagy az önelégültség, mint a szociálpolitika alapja címen már másfél évtizede könyvet szentelt az értelmiségnek. Sowell azt fejtegeti, hogy egy társadalomtudós vagy közíró tekintélye nem abból fakad, mennyire igazolódnak be a tanai. Inkább abból, hogy mennyire kellemes hinni bennük. Ebbe az is beleértendő, különösen az environmentalisták esetében, hogy mennyire töltenek el kellemes borzongással.

Legújabb könyvében még keményebb szavakkal illeti az értelmiséget. A pusztán elméleti kérdésekkel foglalkozó szakemberek – különösen a bölcsészek – elefántcsonttoronyból tekintenek a problémákra, és olyan megoldásokat javasolnak, amelyek egyáltalán nem vetnek számot a gyakorlati akadályokkal. Sőt, az értelmiség kifejezetten lenézi az átlagembert, és tudománytalan előítéletnek bélyegzi a köznapi vélekedéseket. Elgondolásának hitelességét általában nem az alkalmazhatóság, hanem a többi értelmiségi legitimálja.

Ellentétben más tudósokkal, a humán területek szakértői nem problémákra keresik a választ, hanem olyan problémákat akarnak találni, amelyek korábban elkerülték az emberek figyelmét. Ha sikerül meggyőzni a politikusokat arról, hogy valami nincs rendben, akkor busás ösztöndíjakra és kutatási támogatásokra számíthatnak.

Elméleteik helyességébe vetett hitüket akkor sem adják fel, ha a gyakorlati megvalósítás kudarcot vall. Ilyenkor a körülményeket, egyebek között a hétköznapi emberek javíthatatlan ostobaságát és csökönyösségét hibáztatják.

Sowell az értelmiség számlájára írja, hogy a Nyugat a második világháború előestéjén ölbe tett kézzel nézte, amint Hitler bekebelezi Csehszlovákiát és Lengyelországot – akkortájt ugyanis a pacifizmus bűvkörében élt az értelmiség.

A konzervatív közgazdász elsődleges célja nem a múlt felhánytorgatása. Sowell többek között Barack Obamát is támadja, amiért az amerikaiak többségének akarata ellenére igyekszik megvalósítani eszményeit: egyebek között az egészségügyi rendszer igazságosabbá tételét, és a túl magasnak ítélt bankárfizetések megkurtítását.

Igen ám, de maga Sowell sem képes kiszakadni az elefántcsonttoronyból – jegyzi meg Hogberg. A konzervatív közgazdász a liberális értelmiség kritikája után ugyanis saját elmélettel áll elő. Azt állítja, hogy az egyszerű emberek vélekedéséhez közel álló konzervatívok a baloldalnál sokkal hatékonyabban képesek megoldást találni a társadalmi problémákra. Márpedig „jó lenne, ha Sowell a saját maga konzervativizmusára is alkalmazná a kritikai szemléletet”.

Russel Jacoby kaliforniai történészprofesszor, aki maga is könyvet írt az amerikai értelmiség társadalmi szerepéről, még keményebben fogalmaz. Abszurdnak tartja, hogy Sowell az egyszerű emberek előítéletei alapján bírálja az értelmiséget, amivel lényegében azt állítja, hogy a reflexió nélküli vélemények előbbre valók az elmélyült gondolatoknál. Ráadásul a Sowell szerint a baloldali értelmiségre jellemző elméletek egy része általánosan elfogadott: a bankárok magas fizetését nemcsak a liberális bölcsészek kifogásolják, hanem az amerikaiak többsége is. Arról nem is beszélve, hogy Sowell könyvét is nyilván csak az értelmiség olvassa.