Az egyre nagyobb társadalmi különbségek miatt kultúrharc robbanhat ki Kínában. A kutyák státusza körüli vita jól mutatja, milyen mély a szakadék az elmaradott vidék és a tehetős város között.

„Csangsza város lakói évszázadok óta fogyasztják a kutyahúst, és nem kérdik, etikus-e az ebek agyonverése (amely az ínyencek szerint a legjobb minőségű húst eredményezi). Az állatvédelmi törvény tervezete azonban új helyzetet teremt. A kínai médiában és az internetes fórumokon egyre gyakoribbak az amerikai kultúrharcot idéző összecsapások” – olvassuk Adam Minter Sanghajban letelepedett amerikai író esszéjét a Foreign Policy hasábjain.

Kínában a kutyahús hagyományosan ínyencségnek számít. Bár Mao burzsuj szokásnak minősítette és megkísérelte betiltani, a kínaiak még ma is gyakran fogyasztanak kutyahúst. A szokás elsősorban a szegények körében népszerű.

Az egyre népesebb és tehetősebb kínai középosztály tagjai viszont már nem haszonállatot, hanem házi kedvencet látnak a négylábúakban. Pekingben 2001 és 2007 között százezerről 1,5 millióra nőtt a háziállatként tartott ebek száma.

A kínai társadalom átalakulását jól jellemzi, hogy a középosztálybeliek által lakott környékektől pár utcányira még ma is brutális kegyetlenséggel verik agyon a kutyákat, hogy aztán élve kiklopfolt húsukat megegyék.

A vidékinél átlagosan háromszorta többet kereső, és csak az ebek törzskönyvezésére a vidéki évi átlagkereset 40 százalékának megfelelő összeget költő jómódú városi újgazdagok finom ízlését azonban bántja a durvaság és az ebek felfalása. A vagyoni különbségek szemléletbeli különbséggé alakultak. A középosztály egyre megvetőbben viszonyul a hagyományokat – részben talán anyagi kényszerből – őrző falusiakhoz.

A tervezett állatvédelmi törvény megtiltja a háziállatok – a macskák és a kutyák – fogyasztását. A javaslat értelmében a szabályt megszegők akár 15 nap elzárásra számíthatnak.

Minter szerint megkezdődött a kínai osztályharc: a kutyák státusza kapcsán végre megküzdhet egymással a nyitás politikájának győztese, a városi középosztály és a vidéki szegénység. Azt azonban Minter sem hiszi, hogy a kommunista kapitalizmus nyertesei és vesztesi között ez a harc lesz a végső.