Törökországban Nyugat-ellenes érzelmeket ébreszt, hogy Amerikában hivatalos határozat nyilvánította népirtássá a tömeggyilkosságokat, amelyeket a törökországi örmények ellen követtek el a 20. század elején. Egy baloldali és egy konzervatív brit szerző egyaránt bírálja a határozatot.
„A népirtást tanúk és történészek vallomásaira támaszkodó bíróságoknak kell megállapítaniuk, nem pedig kétes erkölcsi tekintélyű politikusoknak” – írja a Guardianben Marcel Berlins.
Még szerencse – írja –, hogy a határozatból nem lesz törvény, mivel Obama elnök nem ért vele egyet. Ahogy három évvel ezelőtt Bush elnök is megakadályozott egy hasonló kísérletet. Berlins felidézi, hogy a népirtás megakadályozásáról és büntetéséről szóló ENSZ-egyezmény értelmében az követ el népirtást, aki „valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából” (talán pontosabb lett volna így fordítani: szándékával) követ el bizonyos cselekményeket. Márpedig Törökországban ez a cél (szándék) nem állt fenn – érvel a szerző. Ugyanígy helytelennek tartja, hogy Omar Al-Basir szudáni elnököt is népirtás címén akarják nemzetközi bíróság elé állítani a darfuri tömeggyilkosságok miatt, és a srebrenicai tömeggyilkosságot sem tekinti feltétlenül népirtásnak. „Sok szó van ezekre az irtózatos cselekményekre, és nem biztos, hogy a népirtás közéjük tartozik.”
A Times hasábjain Norman Stone oxfordi turkológus professzor, aki ma Ankarában egyetemi intézetvezető, Törökország pártját fogja a vitában, amelynek leglátványosabb epizódja az volt, hogy a török kormány tiltakozásul visszahívta Washingtonból frissen kinevezett nagykövetét.
Stone azt fejtegeti, hogy a birodalmak széthullása mindig is tömeges gyilkosságokkal jár, és az ottomán birodalom esetében törökök is tömegestől estek etnikai vérengzések áldozatául, s a tettesek nemegyszer örmények voltak. Rámutat továbbá, hogy a korabeli török kormány nem volt felelős, erre nézve senki sem talált bizonyítékot, még az iratokat négy évig tanulmányozó világháborús győztesek sem. Sőt, egy kormányzót ki is végeztetett a kormány a vérengzések miatt.
Ráadásul Törökországot az ilyen akciók szembefordíthatják a Nyugattal, pedig a nyugati befolyás eddig kiváló eredményeket hozott, és jó példával szolgált az iszlám világnak. Most azonban Törökország más partnereket is választhat, éspedig Oroszországot és Kínát. „Ezt akarjuk elérni?” – kérdi Stone.
Az amerikai képviselőház külügyi bizottságának határozata azonban nem olyan hebehurgya megnyilvánulás, mint amilyennek a két brit szerző gondolja. Harminc pontban foglalja össze az ügy történetét, mielőtt felszólítaná az elnököt, hogy népirtásnak nevezze a csaknem egy évszázaddal ezelőtti eseményeket. Bár a hivatalos török források félmilliónál kevesebb áldozatról tudnak, a nemzetközi konszenzus ennek háromszorosára teszi az 1915 és 23 között elpusztult törökországi örmények számát. Stone azt írja, hogy a tömeges kitelepítésnek nem az örmények kiirtása volt a célja, hiszen a városokban élő örményeket nem bántották, s egyik képviselőjüket még a kormányba is meghívta a Magas Porta.
A Népirtáskutatók Nemzetközi Szövetsége szerint azonban „a cél (a szándék) nem tévesztendő össze az indítékkal”. Ha például valamely terület megszerzése az indíték, attól még a szándék nagyon is lehet valamely etnikai vagy vallási csoport megsemmisítése. Az egyezmény továbbá a „részleges kiirtás” tényállását is megfogalmazza, tehát a hatályos nemzetközi jog nem zárja ki, hogy a kétmillió örmény deportálása, amelynek során másfélmillió ember halálát lelte, akkor is népirtásnak minősüljön, ha a nagyvárosi örményeket nem érte bántódás.
Mint a külügyi bizottság elnökének, Howard L. Berman demokrata párti kaliforniai képviselőnek beszédéből kiderül, az amerikai törvényhozók ismerik a népirtáskutatók álláspontját: az ő levelükből idézve jelentette ki Berman, hogy „az örmény népirtás vitathatatlan történelmi tény, amelyet meggyőző bizonyítékok tömege támaszt alá”.