Eredetileg baloldali gondolat volt, hogy Amerika szakítson a hűvös reálpolitikával, és erkölcsi célokért küzdjön külföldön, akár erővel is. Az elv a jobboldali George W. Bush elnök idején emelkedett a politikai doktrína rangjára. Újabban leáldozóban a napja.
„A nemzetközi politikában nemcsak az számít, hogyan bánnak egy-egy ország vezetői a népükkel. Az emberiség jóléte azon is múlik, mennyire vannak világos nemzetközi normák, és mekkora a világ stabilitása” – írja Mark Mazower, a Columbia Egyetem történész professzora a World Affairs Journalben.
Annyi biztos, hogy az elnyomottak fegyveres megsegítésének nemes eszméje ellentétes a nemzeti szuverenitás elvével. Márpedig a második világháború utáni nemzetközi jognak ez a fő alapelve. Ennek ellenére már a hidegháború idején is sok liberális tudós bírálta az amerikai külpolitika irányítóit, George F. Kennantől Henry Kissingeren át Zbigniew Brzezinskiig, amiért túl könnyedén vették tudomásul a kommunista, és főleg az antikommunista diktatúrák elnyomó rendszerét. A bírálók nem voltak sokkal elégedettebbek akkor sem, amikor Ronald Reagan elnök a „gonosz birodalmának” minősítette a Szovjetuniót, viszont tolerált minden jobboldali diktatúrát.
A berlini fallal együtt a „gonosz birodalma” is összeomlott, de a jugoszláv kommunizmus válsága vérontásba torkollott. A nemzetközi közösség 1992-ben csúnyán leszerepelt Boszniában, ahol nem tudta megakadályozni az etnikai alapú mészárlást, két évvel később pedig a ruandai népirtást nézte tétlenül. Felrémlett a holokauszt emléke, amikor is a zsidók kiirtása ellen nem tett semmit a Nyugat.
Bill Clinton elnöksége alatt viszont Madeleine Albright külügyminiszter „tanult Boszniából és a holokausztból”. A koszovói beavatkozás azonban kényes kérdéseket vetett fel, hiszen Szerbia álláspontja mellett is szóltak érvek. De a humanitárius beavatkozás híveinek táborát az iraki háború osztotta meg igazán. Mark Danner publicista már Afganisztánról is azt írta, hogy a beavatkozás elkerülhetetlen volt ugyan, mégis új fejezetet nyitott Amerika törekvéseinek történetében. Irakról pedig már egyenesen úgy vélekedett, hogy Amerika elveszti lelkét „az örökre szóló háborúban”.
Még Christopher Hitchens és Michael Ignatieff is, akik kezdetben támogatták az iraki háborút, meggondolták magukat. Azért Jürgen Habermas még úgy véli, hogy az elnyomó rezsimek esetében megszűnt az ártatlanság vélelme, s ezért elvesztették jogukat a szuverenitásra. A többség azonban belátja, hogy a cél a megvalósításához szükséges eszközök nélkül illúzió, és hajszolása nagyobb bajt okoz, mint amekkorát orvosolni akar.
Végül merész fordulattal a szerző arra figyelmeztet, hogy az egyik ideológia helyett nem szabad a másik bűvöletébe esni. A jelek szerint azonban a realizmus és a morál közötti új egyensúly pontos mibenlétéről majd csak egy későbbi cikkében olvashatunk.