Oroszország a híd a G8 és a BRIK csoport között, mert mindkettőnek tagja. De a moszkvai szemleíró az utóbbit, a feltörekvő négyekét életképesnek tartja, a nyolcakét viszont a régi, kétpólusú világ maradványának, amelynek napjai meg vannak számlálva.
„A G8 kimúlik, méghozzá nem is sokára. Úgy két éve lehet hátra” – olvassuk Dmitrij Koszürjevtől, a RIA Novosztyi hírügynökség szemleírójától a moszkvai Izvesztyijában.
Ezt a véleményét arra alapozza, hogy márciusban, a nyolcak külügyminisztereinek kanadai találkozóján állítólag szóba került, hogy a csoport soros elnöke, Nicolas Sarkozy francia államfő a G8 önfeloszlatását fogja javasolni. Erről tárgyalt volna Kanadában a francia és a brit külügyminiszter. E gyászos hangulattal szöges ellentétben, a BRIK csoport brazíliai csúcstalálkozóját valóságos ötletparádé előzte meg, Brazília, Oroszország, India és Kína együttműködése ugyanis most van igazán kibontakozóban.
A nyolcak elődje, a G7 még a hetvenes években jött létre, azzal a céllal, hogy a Nyugat civilizációját megvédje a Kelettel, a szocializmussal szemben. Később Oroszország bevonásával alakult G8-cá, s már ez is mutatja, hogy a régi idők elmúltak. A mai világ multipoláris, olyannyira, hogy a G8-ak amúgy is évente kétszer találkoznak a G20-ak keretében, tehát a nyolctagú csoportnak nincs létjogosultsága.
A szerző itt egy közkeletű apró félreértés áldozata. A G7 ugyanis csak a pénzügyminiszterek szervezeteként alakult meg 1976-ban (ha tartottak is olykor csúcsszintű találkozókat), és nem szűnt meg a G8 létrejöttével, amelyben az állam- és kormányfők képviselik a tagállamokat. A hetek pénzügyminiszterei legutóbb februárban találkoztak Kanadában.
E tévedésnek azonban a fejtegetés lényegére nézve nincs jelentősége. A gondolatmenet úgy folytatódik, hogy Kanada, a júniusi csúcs házigazdája egyöntetű visszautasításba ütközött a négyeknél, amikor meghívta őket a G8-ak találkozójára. Már persze Oroszországot kivéve, hiszen az amúgy is ott lesz, mint a nyolcak klubjának tagja. Az Izvesztyija szemleírója nem titkolt kárörömmel kommentálja ezt a megaláztatást, s ebből – ha másból nem – a nyugatiak joggal következtethetnek arra, hogy a visszautasítás legalább is nincs Oroszország ellenére, de Moszkva valószínűleg egyenesen támogatta a többiek elutasító magatartását.
„Ha egyesek nem kívánnak ellátogatni abba a klubba, amelyet már-már világkormánynak szoktak tekinteni, akkor e klub nem állhat valami jól” – állapítja meg Koszürjev, és ennek okát abban látja, hogy a nyugatiak egy kaptafára akarják húzni az egész világot, ezzel szemben a négyek egészen különböző berendezkedésű és kultúrájú országokat egyesítenek, és egyikük sem akar beleszólni a többiek ügyeibe. Persze fejlődni akarnak, javulni, de csak maguktól, nem külső nyomás hatására – utal a szerző nagyon finoman azokra a bírálatokra, amelyek például Kínát és Oroszországot az emberi jogok ügyében szokták érni nyugatról.
Koszürjev rosszmájúnak minősíti Viktor Pelevin írót, aki szerint Oroszország létének az a kozmikus értelme, hogy a napenergiát a nép szenvedésévé alakítsa át. Az Izvesztyija cikkírója szerint „Oroszország létezésének értelme az, hogy a különféle civilizációk háborítatlanul élhessenek egymás mellett a Földön”.