A katolikus egyház évtizedek óta tiltja, hogy püspökei fedezzék pedofil bűnbe esett papjaikat. A régi esetekért azonban súlyos árat kell fizetnie. Különös ellentmondás, hogy éppen a nyíltságot ösztönző Benedek pápa lett a támadások fő célpontja.
„XVI. Benedek pápát leginkább talán azoktól a munkatársaitól kellene megvédeni, akik védhetetlen érveket hoznak fel védelmében” – írja Piero Ostellino, a neves Vatikán-szakértő a Corriere della Serában.
A pedofil ügyek nyomán a legtöbb támadás éppen a pápát éri, holott nem fér kétség hozzá, hogy az egyházat jellemző mai nagyobb nyilvánosság az ő érdeme. Ő érte el, hogy a bűncselekményekkel szembeni jogi eljárásban az egyház elsőbbséget adjon a világi igazságszolgáltatásnak. Fenntartotta viszont az egyháznak a jogot, hogy az erkölcsi bűnt elítélje, de a bűnösnek megbocsásson. Ennek ellenére szinte megállíthatatlanul terjed róla, hogy fedezte a vétkes papokat.
A múltban az egyház csakugyan sokat hibázott e téren. Még II. János Pál pápa idején is. És még ma is zavart érezni egyes magas egyházi méltóságok nyilatkozataiban. Ostellino nevének említése nélkül elmarasztalja Raniero Cantalamessa vatikáni prédikátort, aki a zsidók üldözéséhez hasonlította a papságot érő általánosító vádakat. (Annak ellenére, hogy Raniero Cantalamessa utóbb elnézést kért a hasonlatért.) Ugyancsak anélkül, hogy név szerint említené, bírálja Tarcisio Bertone bíborost, a Vatikán „miniszterelnökét” is, amiért a homoszexualitás terjedését tette felelőssé a papok által elkövetett pedofil bűnökért. (Annak ellenére, hogy a Szentszék, szóvivője útján időközben elhatárolódott – példátlan eset – az államtitkár szavaitól.) Ezek a védelmezői csak ártottak a pápának – állapítja meg Ostellino.
Austen Ivereigh kritikus katolikus kommentátor a londoni Guardianben alapos bírálat tárgyává teszi a bíboros kijelentését. Amerikai kutatási adatokra hivatkozva megállapítja, hogy az Egyesült Államokban a papok által elkövetett szexuális bűncselekmények jellemzően nem pedofil jellegűek, vagyis nem pubertáskor előtti gyermekek voltak az áldozatok. Továbbá csakugyan fiú volt a többségük, de ez nem azért van, mert a bűnöző papok homoszexuálisak, hanem azért, mert lelkileg labilisak. Az adatok azt bizonyítják, hogy a homoszexuális hajlamú papok óriási többsége híven tartja magát az önmegtartóztatás fogadalmához.
Egy másik cikkében Ivereigh arról ír, hogy a szexuális visszaélések és a bűnök palástolása egyaránt a régi időkben történt, a múlt század derekán, amikor a papság egyfajta különálló kasztnak tekintette magát. A kilencvenes évektől az egyház kötelezővé tette, hogy a feljebbvalók minden szexuális visszaélésre utaló panaszról értesítsék az állami hatóságokat. De a pedofil esetek száma már a nyolcvanas években is csökkent, mert akkoriban már kivizsgálták az ilyen eseteket. Az áldozatok azonban jellemzően harmincas éveikben állnak elő a régi lelki sérülésekkel, amikor lelki problémáik miatt szakemberhez fordulnak. És az egyik eset hólabda módjára vonzza maga után a másikat.
A hólabda várhatólag még tovább növekszik: Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Írország után az európai kontinens következik, ahol éppen hogy csak elkezdődött a régi bűnök feltárása. Németországot e téren Spanyolország, Olaszország, majd Lengyelország követi.
Valamikor a mai pápa is úgy vélte, hogy a büntetésnek zárt ajtók mögött kell lezajlania. Mint arról a Metazin beszámolt, személy szerint is megvádolták bűnpártolással. A New York Times azt írta róla, hogy müncheni püspöksége idején, 1980-ban az ő beleegyezésével kapott rendes plébánosi állást egy pap, akit fiúk szexuális zaklatása miatt küldtek Essenből gyógykezelésre Münchenbe, s akit később újabb bűncselekményekért le is tartóztattak.
De a pápa 2001 óta biztosan a teljes nyíltság híve. Ezen a változáson sok pap még nem ment keresztül. Majd ha ők is követik pápájukat, akkor „bűnbánóbb, szegényebb, szerényebb egyházzal lesz dolgunk, amely, ahogy keresztényekhez illik, nem mások után, hanem jóval előttük hallja meg az áldozatok hangját”.