A palesztinai rendezés nem oldja meg Amerika minden közel-keleti problémáját. Ráadásul Amerika nem is képes kierőszakolni a békét, amíg Izrael és a Palesztinok nem képesek rászánni magukat. A bennfentes amerikai elemző leszámol az illúziókkal.

„A kilencvenes évekre kialakult a békefolyamat-vallás, s a legújabb hívőt Barack Obamának hívják” – írja a Foreign Policy magazinban Aaron David Miller, aki két évtizeden át szolgált a washingtoni külügyminisztériumban hírszerzési elemzőként.

Miller bevallja, hogy ő maga is számtalanszor leírta főnökeinek a szóban forgó vallás alaptételeit, nevezetesen, hogy Amerika közel-keleti érdekei csakis a palesztinai rendezés révén érvényesíthetők, a béke csakis az izraeli területi engedményekről folytatandó tárgyalások eredménye lehet, végül pedig, hogy a megállapodást Amerika hozhatja tető alá.

Mármost egy időben ez a „vallás” csakugyan hozott eredményeket: Izrael békét kötött Egyiptommal és Jordániával, s megindultak a tárgyalások a palesztinai arabokkal. De húsz év óta a tárgyalások egyhelyben topognak, s új veszélyek keletkeztek. Ma már sem az nem biztos, hogy a tárgyalások belátható időn belül eredményre vezetnek, sem az, hogy a palesztin-izraeli konfliktus a térség fő kérdése. Ott van Afganisztán, a robbanásveszélyes pakisztáni helyzet, ott van Irak, ott az iráni atomfegyver veszélye. Kiesett a régi világ egyik főszereplője, a Szovjetunió is, amelynek közel-keleti jelenléte megosztotta az arab oldalt: az úgynevezett konzervatív rezsimek szövetségest láttak Amerikában.

Ráadásul a béketárgyalás életveszélyes tevékenység mind az arab mind az izraeli oldalon. Minden vezető tudja, hogy bármikor megölhetik, ha békét köt. Kivételes bátorság kellene a megállapodáshoz. Továbbá szilárd hátország is. Ez nincs meg sem Izraelben, sem a palesztin oldalon. Az amerikai közvetítés sikerének feltételei is hiányoznak. Az elmúlt évek alaposan megtépázták Amerika tekintélyét. Senki sem lehet biztos benne, hogy Amerika meg tudja védeni, az ellenfelek pedig úgy gondolják, hogy képesek lesznek kijátszani és túlélni az amerikai kormányt.

Amikor Bill Clinton elnök hivatali idejének végén kétségbeesett kísérletet tett a békekötésre, azt mondta kétkedő csapatának, hogy még mindig jobb kudarcot vallani, mint meg sem próbálni. Ma azonban Barack Obamának egy újabb kudarcra van a legkevésbé szüksége. Így is az látszik a legvalószínűbbnek, hogy pártja alapos verést kap az őszi kongresszusi választáson.

Ebből a szempontból lehet érdekes az Egyesült Államokban működő Izrael-lobbi. Normális esetben a lobbik és a belpolitikai szempontok nem szabhatják meg az amerikai külpolitikát, de amikor a külpolitikai sikerre nincs remény, s közben egy súlyos gazdasági válság következményeivel kell szembenézni, akkor Obama nem engedheti meg magának, hogy semmire sem vezető kötélhúzásba bonyolódjék az izraeli kormánnyal. Miller ezt nem Benjamin Netanjahu izraeli miniszterenök védelmében mondja, sőt, mint írja, rossz emlékeket őriz róla még Clinton elnök idejéből, amikor az amerikai elnök úgy fogalmazott, hogy izraeli tárgyalópartnere úgy viselkedik, mintha az ő hazája lenne szuperhatalom.

Amerikának valóságos esélyeket kell kihasználnia, s nem szabad szélmalomharcba bocsátkoznia. „Az arab-izraeli béketeremtés pedig szélmalom, nem is akármekkora.” Legközelebb akkor nyílik alkalom hathatósabb amerikai szerepre, ha valami váratlan fejlemény jön közbe. Az iráni mollák rendszere összeomolhat, Szíria és Izrael esetleg titkos tárgyalásokba kezdhet, s megeshet, hogy heves harcok törnek ki a térségben.

Addig Amerikának meg kell tennie a békéért, amit megtehet, de tisztában kell lennie azzal is, hogy nem tehet meg mindent.