A hatvanas évek végén baloldali aktivisták merényletet kíséreltek meg a berlini hitközség központja ellen. A pokolgép csütörtököt mondott. Az esetről írt dokukrimi bombaként robbant.

A háború utáni radikális mozgalmak történetírója, Wolfgang Kraushaar legújabb könyvében a nyugat-berlini zsidó hitközségi központ ellen 1969-ben megkísérelt merénylet esetét dolgozza föl. Megtalálta és vallomásra bírta az emigrációban élő Albert Fichtert, aki a bombát elhelyezte. Más tanukat is megszólaltatott, és eddig ismeretlen forrásokat talált.

A Bomba a hitközség központjában igen olvasmányos mű, egyik kritikusa dokukriminek nevezi. A könyv sikere nyomán újra fellángolt a baloldali antiszemitizmusról szóló vita, amelynek egy korábbi hulláma Magyarországot is elérte.

„A hitközség központja elleni támadás megmutatja – írja Arno Widmann –, hogy mennyire megfertőzte az új baloldalt az antiszemitizmus. Ez nemcsak apai örökség volt, hanem jórészt saját szerzemény, amelyre a cionizmus elleni harcban tettek szert.” (Az egyik terroristát, aki Arafattal is találkozott, egy palesztin táborban képezték ki.)

Götz Aly, akinek a magyar holokausztról írt könyvét nemrég adta ki a Noran könyvkiadó, még messzebbre megy el. Ami nem meglepő, hiszen a publicista-történésznek a náci „népállamról” is a nyugatnémet jóléti állam jut az eszébe.

„Akit a radikális időkben szerzett barátai meghívnak a sorra esedékes hatvanadik születésnapokra – írja Aly –, gyakran tapasztalja, hogyan szépítik meg saját múltjukat. A dicső harcok hőseit szembeállítják a mai fiatalokkal, akik állítólag már semmit sem akarnak. Az ünneplők szeretik előadni azt a mesét, hogy lázadásuk annak idején mindig a gyengéket, a globális igazságosságot és az általános haladást szolgálta, s mindent összevetve kedvezően befolyásolta a Szövetségi Köztársaság légkörét. Ezeknek a hazugságoknak egyszer s mindenkorra vége van. A német hatvannyolcasok nyomorúságos módon hasonlítottak szüleikhez.”

Gerd Koenen, a hatvanas évek aktivistája és mai történetírója, A vörös évtized szerzője elismeri ugyan Kraushaar forrásfeltáró munkáját és írói erényeit, de következtetéseit félrevezetőnek tartja.

„Az anticionizmus, amelyet az SDS (Sozialistische Deutsche Studentenbund) és a többi baloldali radikális és kommunista szervezet vezetői 1967-68 után annyira dicsőítettek, végül is éppúgy kiagyaltnak és mesterségesnek bizonyult, mint ezeknek az éveknek a többi globális stratégiája” – írja a kortörténész.

„Bizonyára elgondolkoztató – ismeri el Koenen –, hogy ennek az új baloldalnak a magjából került ki az antiszemita új jobboldal nem egy ideológusa, mint például a végül hitvalló neonácivá vált Horst Mahler.” 

„De nem kevésbé jellemző az is – vonja le a következtetést –, hogy a régi anticionisták többsége, élükön Joschka Fischer külügyminiszterrel, azóta éppen Auschwitzot szeretné a Szövetségi Köztársaság politikai és társadalmi identitásának és alkotmányának alapjává tenni.”