Az elkötelezett demokraták és köztársaságpártiak elvi alapon bírálják a királyság anakronisztikus eszméjét. Pedig gyakran a fejlett nyugati világban is a monarchia a demokratikus intézményrendszer stabilitásának végső záloga.

„Az elmúlt két hónap fordulatos politikai eseményei után újra népszerűvé válhat a monarchia eszménye” – írja Joshua Kurlantzick külpolitikai szakértő a Boston Globe hétvégi magazinjában.

A 21. század embere számára a királyság antidemokratikus anakronizmusnak tetszhet. Kurlantzick elismeri, hogy a monarchia gyakran politikai elnyomással jár együtt: Brunei, Jordánia és Marokkó egyaránt diktatúrának tekinthető.

A monarchiának azonban léteznek emberarcú változatai is. Az alkotmányos monarchia Európa és Ázsia számos országában a stabilitás legfontosabb intézményes biztosítéka. Az elmaradottabb társadalmakban a felvilágosult monarcha a modernizáció záloga. A 2008-as thaiföldi lázadások a monarchia egységét szimbolizáló Bhumibol Aduliadej határozott fellépésének köszönhetően csitultak el. (Ha mindössze két évre is – tehetjük hozzá.) Kambodzsa az 1990-es években alakult újra alkotmányos monarchiává, s így tompították az előző évtized végletes megosztottságát. Irakban és Afganisztánban is többen felvetették, hogy a királyság visszaállításával lehetne úrrá lenni a törzsi és a polgárháborús ellentéteken.

Gyakran a stabil és fejlett liberális demokratikus társadalmakban is kapóra jön a király. Belgium talán már régen részekre szakadt volna, ha II. Albert nem tesz meg mindent az egység érdekében. XVI. Gusztáv svéd király a bevándorlók integrálásának élharcosa. A holland Beatrix királynő a tolerancia legfőbb hirdetője és az iszlámellenes radikális jobboldal leghangosabb kritikusa.

A május elején tartott brit parlamenti választások után akár parlamentáris válság is kialakulhatott volna, mivel egyik párt sem szerzett többséget. Ha nem sikerül a konzervatívoknak és a liberális demokratáknak megállapodni a Nagy-Britanniában szokatlan koalíciós kormány felállításáról, II. Erzsébet feloszlathatta volna a parlamentet, és új választást rendelhetett volna el. A brit joggyakorlat elvben ellentétes a demokratikus elvekkel, hiszen a miniszterelnök formálisan a királynőtől kapja a felhatalmazást. Mivel a szokásjog szerint a királynő a kormányképes párt vezetőjét nevezi ki, az uralkodónak csak akkor kell érdemben beleavatkoznia a politikába, amikor a demokratikus akaratnyilvánítás patthelyzetet eredményez, és a parlamentáris döntéshozás megbénításával fenyeget.

Nem véletlen, hogy az alkotmányos monarchiák többségében a királyság intézménye ma is igen népszerű. A hollandok 70, a japánok 82, a spanyolok 65 százaléka támogatja a monarchia fenntartását. Számos fejlett demokráciában az emberek a királyi házat tekintik a leghitelesebb és legmegbízhatóbb intézménynek.

A modern köztársaságokban az elnök veszi át a király intézményes szerepét – jegyzi meg Kurlantzick. Németországban és Izraelben az elnök személye sikeresen reprezentálja a nemzet egységét. Ez azonban nem működik mindenhol. Azokban az államokban, ahol az emberek megszokták a monarchiát, nem valószínű, hogy egy demokratikusan választott elnök is élvezné a királyi háznak kijáró bizalmat.

Amiből az következik, hogy a jogrendszer formális demokratizálása könnyen a demokratikus intézményrendszer és a társadalmi stabilitás gyengüléséhez vezethet.