A tragikus gázai tengeri incidens arra vall, hogy Törökország lassan elfordul a Nyugattól, és az iszlám, ázsiai identitást választja. A veterán olasz kommentátor még azt sem zárja ki, hogy Ankara korábban csak cselből közeledett az Európai Unióhoz.

„Ha Törökország a hajdani ottomán birodalom árnyékában regionális hatalommá akar válni, döntenie kell, kettős lényegének melyik oldalát választja: Európa felé mozdul, vagy a múlt felé” – olvassuk a Barcelonában megjelenő konzervatív lap, az ABC vezércikkében.

A torinói La Stampában pedig Enzo Bettiza, a nagynevű külpolitikai újságíró és történész egyenesen úgy fogalmaz, hogy „Törökország és a Nyugat egykor oly szilárd és gyümölcsöző viszonyának válságával van dolgunk”.

Mindkét elemzés provokációnak tartja a blokád alatt álló Gázai övezet partjaitól 25 kilométerre feltartóztatott segélyszállító flottilla útját. Az utasokat pedig egybehangzóan nem békeaktivistáknak, hanem a szélsőséges palesztin szervezetek híveinek nevezik. Bettiza nagy melléfogásnak minősíti, ahogy az izraeli haderő kezelte a segélyszállító flotta ügyét. Azt írja, hogy az izraeliek túlzott mértékű erőt alkalmaztak, rosszul tervezték és hajtották végre az akciót, s végeredményben sokat rontottak Izrael nemzetközi pozícióján.

Világpolitikai szempontból azonban mindkét kommentátor a török kormány magatartásában jelöli meg az események legfontosabb elemét. Az ABC szerint Törökország már néhány hónapja a keleti örökség felé mozdult a nyugati barátság rovására, holott a NATO egyik alapító tagjától mást várhattunk volna. Erre mutatott közeledése Iránhoz, miközben a Nyugat szankciókat fontolgatott a teheráni kormány ellen, annak nukleáris ambíciói miatt. A tengeri akció újabb lépés ezen az úton, mert az nem vitás, hogy egy ekkora flotta nem indulhatott volna útnak, ha nem élvezi a török hatóságok cinkos támogatását.

Bettiza szisztematikusan sorra veszi az elmúlt évtized eseményeit, és arra a következtetésre jut, hogy Erdogan török miniszterelnök, a maga iszlám pártjának élén korábban sem volt teljes szívből nyugatbarát, s nem is igazán ambicionálta az Európai Uniós tagságot. Csupán azért közeledett a Nyugathoz, hogy kiiktassa az iszlamizáció legfőbb akadályát, a határozottan Nyugat-ellenes hadsereget. A katonák ugyanis több ízben is puccsal akadályozták meg a muzulmán politikai fordulatokat. Erdogan éppen az európaiaknál panaszkodott emiatt a hadseregre, s a brüsszeli kiküldöttek bedőltek ennek a trükknek. Februárban aztán a kormánynak sikerült elérnie, hogy vagy negyven tisztet letartóztassanak. Most már semmi akadálya tehát, hogy a kormány elfordulhasson a Nyugattól.

Valóságos geopolitikai fordulattal van tehát dolgunk: egy nyolcvanmilliós ország, amely a NATO legfőbb bázisa volt a keleti végeken, s amelynek hadserege csak Amerikáétól maradt el szárazföldi ütőerő dolgában, most a Kelet felé fordul. Ennek első jelei már akkor megmutatkoztak, amikor a Szovjetunió felbomlása után Törökország befolyást szerzett a muzulmán utódállamokban, de a fordulat most teljesedik ki, amikor Ankara szembefordul Izraellel, a Nyugat másik közép-keleti szövetségesével.

Ezután Bettiza szerint az következik, hogy Törökország pániszlám hegemón törekvésektől vezéreltetve a legmilitánsabb arab és nem arab muzulmán országok sorába áll.