Spanyolország szocialista miniszterelnöke stabilizációs buzgalmában a legvehemensebb konzervatívokon is túltesz. Pedig egy éve még a munkavállalók és a kisemberek érdekét védte.
„A kereszténydemokratáktól nem kell tartania, mert ők Isten példáját követik: szorongatják, de vigyáznak, meg ne fulladjon” – jósol hosszú és békés életet a baloldali spanyol kormánynak Ignacio Camacho a Barcelonában megjelenő konzervatív ABC hasábjain.
Spanyolország a sokatmondó PIGS-néven emlegetett négytagú országcsoport tagjaként (Portugália, Olaszország és Görögország társaságában) rossz hírbe keveredett. Mint a Metazinban is olvasható volt, a válság különösen súlyosan érintette, és a korábban nagyvonalúan költekező szocialista párti kormánynak a csökkenő adóbevételek és a növekvő szociális kiadások miatt egyre romlott az ázsiója a hitelezők körében. Csak drasztikus költségvetési intézkedések győzhették meg a pénzpiacokat arról, hogy nem érdemes kimenekíteni a Spanyolországban befektetett tőkét, sőt, tovább is érdemes hitelt nyújtani a madridi kormánynak.
De hogy az állami kiadások visszafogása ne járjon a bruttó hazai termék további zuhanásával, a kormány igyekszik ösztönözni a beruházásokat. Márpedig a tőke nem utolsó sorban azért óvatos, mert a spanyol jogrend nagy biztonságot nyújt a munkavállalóknak.
José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök ebből igyekszik lefaragni, és úgy érvel, hogy ezzel emelni fogja a foglalkoztatás szintjét. Az ABC kommentátora ezt az érvelést szemfényvesztésnek tartja, hiszen a kormány intézkedései éppen hogy megkönnyítik az elbocsátásokat. „A Zapatero-féle inga kilengett. Nemrég még ott tartott, hogy egy ujjal sem nyúlhat senki a dolgozók jogaihoz, most viszont kiszolgáltatja őket a tomboló viharnak.” Nincs egy éve ugyanis, hogy a miniszterelnök egy harminc év előtti bányászmegmozdulás évfordulóján a munkaadókat ostorozta, s most olyan intézkedéseket hoz, amelyek mögött „Margaret Thatcher radikális liberalizmusa elbújhat”. Nevezetesen csökkenti a felmondási időt, és lehetővé teszi a fennálló munkaszerződések átalakítását. Igaz, csak a veszteséges vállalatoknak. De éppen ezért írja Camacho, hogy mégsem a munkahelyteremtés itt a cél, hanem a leépítés. Arra nem gondol, hogy ha nem könnyítik meg a létszámcsökkentést, több lesz a csőd, és akkor még többen veszítik el munkájukat.
Ezt a magyarázatot egy konzervatív kormánytól talán elfogadná, de „egy úgynevezett szocialista kormánytól ez felháborító”. Camacho külön is elmarasztalja a szakszervezeteket, amelyek feltűnő egykedvűséget tulajdonítanak a munkavállalók jogainak megnyirbálása láttán. Helyettük a konzervatív publicista mutat rá, hogy az elbocsátandó embereknek nemigen van reményük arra, hogy új munkahelyet találjanak.
A szerző legnagyobb bosszúságára a jobboldali ellenzék sem berzenkedik, pedig jó alkalma nyílna rá, hogy némi népszerűséget szerezzen. Még a katalán nacionalisták is tudtul adták, hogy nem állnak a változások útjába.
Camacho nem említi, de Spanyolországban az efféle ellenzéki magatartásnak van hagyománya. Még él talán a Moncloa-paktum szelleme: 1977-ben, a demokrácia bevezetése után a baloldali pártok és szakszervezetek ígértek mérsékletet a jobboldali kormánynak a gazdasági és politikai stabilizáció időszakára.