A nemzeti futballválogatott sikereiből az emberek arra következtetnek, hogy hazájukban egészségesen fejlődik a társadalom. A kudarcokban pedig a társadalom romlottságának jeleit látják. Pedig igazából nem a társadalom érdekli őket, csakis a győzelem.

„A francia szélsőjobboldal vezére, Jean-Marie Le Pen nem is kívánhatna magának jobb propagandát a nemzeti labdarúgó válogatottnál” – olvassuk a New English Review-ban a pszichiáterből lett esszéíró, Theodore Dalrymple tollából.

Ez a megállapítás persze csak most érvényes, amikor is a francia nemzeti tizenegy rövid, de csúfos leszereplés után távozott a labdarúgó világbajnokság színhelyéről. Ha valaki ránéz a csapatfényképre, és történetesen csak a futballból ismeri Franciaországot, akkor a fiúk hazáját valahová Afrika egyenlítői tájaira képzelheti. Van ugyan egy fehérbőrű mezőnyjátékosuk is, az a legotrombább magaviseletű mind körül. Egy másik, aki az átlagnál kulturáltabb, nem utazhatott a csapattal, mert a többiek nem szenvedhetik. Mármost Le Pen már régóta hirdeti, hogy nem lenne szabad arabokra és feketékre bízni a nemzeti futball ügyét, s különben is az idegenek miatt van válságban az ország.

Tizenkét éve más volt a helyzet. Amikor Franciaország világbajnokságot nyert, ugyanez az etnikai összetétel éppen azt bizonyította, hogy milyen remekül integrálja a haza a különböző származású embereket egyetlen, multikulturális társadalomba.

Annál nagyobb most a csalódás, és széltében-hosszában arról cikkezik a sajtó, hogy a nemzeti válogatott magatartása és teljesítménye pusztán a francia városok lepusztult lakótelepein uralkodó kilátástalanságot tükrözi. Ha a futballkudarc a társadalmi problémákra irányítaná a közfigyelmet, nem volna semmi baj. Valójában azonban a nagyközönségnek eszében sincs a fontos problémákon tűnődni. A futball az embereket mindenhol csakis önmagáért érdekli.

Dalrymple elismeri, hogy a többség lenézése sznobizmusra vall. Úgy véli azonban, hogy a meritokrata társadalmakban mindenkiben van némi sznobizmus, mert embertársaink egy részének lekicsinylése nélkül nemigen érezhetnénk magunkat különbnek másoknál. A születési előjogokra épülő társadalmakban esetleges hátrányos helyzetünkért nem önmagunkat hibáztatnánk, a modern világban azonban nem kenhetjük másokra a felelősséget, ezért gondoskodnunk kell róla, hogy ne mi legyünk az érdemlétra alján. Erre való a sznobizmus. Csak az a baj, hogy a többiek a lekicsinylő magatartás láttán nagyon meg szoktak sértődni. Számtalan példa van rá, hogy az igazságtalanság, a kizsákmányolás legszörnyűbb példái sem háborítják fel őket annyira, mint egy megvető pillantás. Ezért aztán Dalrymple biztosít bennünket arról, hogy csakis a hátunk mögött becsmérli a futball iránti lelkesedésünket, szemtől szembe soha. Fél, hogy még megvernénk.