Azt hihetnénk, hogy az antiszemitizmusról már mindent tudunk, de erre az elmúlt fél évben is újabb könyvek új tényei cáfoltak rá. Gyakran még azok a kormánytisztviselők sincsenek tisztában mibenlétével, akiknek ez a munkájuk.

„Nem vesztették-e el immár szinte minden hitelüket az antiszemita elméletek? Hányan érvelnének ma amellett, hogy létesüljenek gettók, vagy hogy irtsák ki a zsidóságot? Ugyan ki hinné ma is, hogy a zsidók keresztény gyermekek vérét keverik a pászkába?” – teszi fel a költői kérdést  Edward Rothstein zenekritikus és esszéista a New York Times könyvrovatában annak kapcsán, hogy sorra jelennek meg igen terjedelmes művek az antiszemitizmusról.

Nemrég jelent meg Robert S. Wistrich történész 1200 oldalas műve, a Halálos rögeszme, amely az ókortól napjainkig mutatja be az antiszemitizmus történetét, már-már fárasztó aprólékossággal. Mégsem annyira történelemkönyv ez, mint inkább kortárs vádirat a mai iszlamista gyűlöletkeltés ellen, történelmi háttérrel.

Egy másik mű, A diaszpóra megpróbáltatásai, az angliai antiszemitizmus történetét tekinti át. Szerzője, a jól menő válóperes ügyvéd, Anthony Julius, aki többek között Diana hercegnő válóperét is vitte. Írt már könyvet a témáról, közelebbről egy nagy költő, T.S. Eliot zsidóellenes nézeteiről. Most 800 oldalon ismerteti a brit antiszemitizmus múltját. Ebből a könyvből Rothstein azt emeli ki, hogy Julius megmutatja, miben különbözik az antiszemitizmus a rasszizmus egyéb válfajaitól.

A rasszizmus valamilyen negatív tulajdonságot társít egy adott biológiai örökséget képviselő csoporthoz. Bizonyos értelemben materialista, kézzelfogható elmélet. Az antiszemitizmusnak van egy ettől merőben eltérő sajátossága: valami titokzatos, megfoghatatlan elemet tartalmaz. Titkos világméretű összeesküvést tételez fel, márpedig ami átláthatatlan és titokzatos, az nem kíván bizonyítást, arról vitának nincs tehát helye. „Az antiszemitizmus metafizikai szenvedély: még zsidók jelenléte sem szükségeltetik hozzá.”

Az antiszemitizmus, teszi hozzá Julius, nem látja meg önmagában a gyűlöletet. Azt hiszi, hogy csak védekezik a titokzatos támadóval szemben. Pontosan ezt gondolták magukról a nácik is.

Julius ezután arról elmélkedik, hogy a mai iszlamista antiszemita szónoklatok némelyikében mennyire híven tükröződnek hetvenéves náci szövegek. A Metazin is beszámolt Jeffrey Herf könyvéről, amelyben az amerikai történész bizonyítékot talál arra, hogy ez nem is merő véletlen. A nácik népszerű arab nyelvű rádióadásokban terjesztették az antiszemitizmus szólamait a Közel-Keleten, és tanításuk ma is jelen van egyes imámok és politikai vezetők szavaiban.

Rothstein is tudja, hogy az antiszemitizmus szóval sokan visszaélnek, például az izraeli politika bírálóit gyakran bélyegzik antiszemitának. Mégis fontosnak tartja idézni Wistrichet, aki arra emlékeztet, hogy Izrael zsidó lakossága az egyetlen olyan embercsoport, amelynek tagjait hivatalos szervezetek és befolyásos személyiségek szerint bármikor meg szabad ölni. Ezzel szemben Hannah Rosenthal, aki az amerikai külügyminisztériumban az antiszemitizmus elleni fellépés megbízottja, Kazahsztánban járván nemrégiben úgy fogalmazott, hogy az antiszemitizmus ugyanolyan, mint az iszlamofóbia. Ha ő sem tudja, mi a különbség, akkor csakugyan elkél még néhány új könyv erről az agyonelemzett témáról.