A baloldal emberi jogi ortodoxiája megakadályozza az elmaradott őslakos etnikai kisebbség integrációját. A haladó értelmiség többre tartja az ősi kultúrák védelmét az elmaradottak és kiszolgáltatottak felkarolásánál.
„A szociálpolitikát elárasztotta az antropológiai romanticizmus. A baloldaliak az őslakosok védelmének címén az írástudás, valamint a szakoktatás ellen léptek fel, s az asszimilációt kiáltották ki a legfőbb rossznak” – írja a New York-i New Criterionban Roger Sandall ausztrál író.
Sandall tétele úgy hangzik, hogy az ősi tasmaniai bennszülött társadalom felbomlott, s aki az ausztrál bennszülöttek még zárt csoportjainak mai életmódját idealizálja és védelmezi, az társadalmon kívüliségre ítélné az ausztrál őslakosok leszármazottait.
A Metazin két ízben is hírt adott arról a vitáról, amely az őslakosság nagy részének kipusztulásáról zajlik Ausztráliában. Theodore Dalrymple még 2007-ben vett védelmébe egy művet, amely kimutatta, hogy az őslakosok nem népirtás áldozatai lettek a 19. században. Pusztulásukat a telepesek által behurcolt betegségek okozták. Dalrymple elemzése szerint a haladó értelmiségnek volt lelki szükséglete, hogy bűnösnek állítsa be az egész társadalmat. Ha ez sikerül ugyanis, akkor a társadalomnak az értelmiségiek segítségével kell majd kilábalnia az erkölcsi bűnök sötétségéből. Ezért nem tudta megbocsátani a baloldali értelmiség Keith Windschuttle történésznek, hogy vaskos könyvben cáfolta meg a népirtás vádját, s ezért hasonlította őt a holokauszt-tagadókhoz.
2008-ban aztán az ausztrál kormány bocsánatot kért az őslakosoktól, amiért az állam 1880 és 1930 között tömegestől ragadta ki gyermekeiket a családi kötelékből. A baloldali szerzők százezer ilyen gyermekről véltek tudni, és az akciót kulturális népirtásnak minősítették. Erre reagálva Windschuttle kimutatta, hogy a cél nem az őslakos kultúra elpusztítása volt, hanem a veszélyeztetett gyermekek megmentése, egyebek között a nemi erőszaktól és a bántalmazástól. Kötelező tanonctanfolyamra különben fehérbőrű elhanyagolt gyermekeket is besoroztak.
Sandall most újabb részleteket ismertet ebből a történetből, éspedig Windschuttle újabb könyve alapján. A történész tetralógiát tervez a tasmaniai őslakosság történetéről, és a 2002-ben megjelent első kötet után, amelyben a népirtás legendájával számolt le, most a harmadik kötetet jelentette meg, mivel ennek volt témája az „elrabolt nemzedékek”, vagyis az állami gondozásba vett gyermekek ügye, márpedig ennek tisztázását tartotta a legsürgősebbnek. Mint kiderült, nem százezrekben, csupán ezrekben mérhető az évtizedek során állami gondozásba vett gyermekek száma. Jellemzően félvér fiatalokról volt szó, akiket a bennszülött közösség kiközösített.
Sandall megjegyzi, hogy az őslakos társadalom hajdanán a maga szabályai szerint működött, de ez a régi rend már jó száz éve teljesen felbomlott. A maradék közösségek szociális segélyen és jelentős mértékben a megélhetési bűnözéssel összefonódva tengetik életüket. A baloldali értelmiség jellemzően azt ajánlja, hogy ebben a létben hagyják őket békén, mert – úgymond – tisztelni kell sajátos kultúrájukat.
Valamikor a baloldal a haladás pártján állt. Újabban a vadászó-gyűjtögető életmód hamis romantikájának bűvkörébe került, és az asszimilációt az intolerancia jelének tekinti. Emiatt is ragad bele az őslakosság maradéka a reménytelen függőségbe. „Aki mégis változtatni akar ezen, hát még, ha ki is szeretné menteni ebből a világból a gyerekeket, azt kulturális népirtással vádolják meg.”