Az emberek nem fogadják el azokat a tényeket, amelyek cáfolják előfeltevéseiket. Rossz hír a demokrácia híveinek, jó a demagógoknak.

„A Michigani Egyetem kutatói kimutatták, hogy ha tévedésben lévő embereket – kivált, ha valamelyik politikai oldal elkötelezett hívei – olyan hírekkel szembesítenek, amelyek cáfolják hiedelmeiket, csak ritkán változik meg a véleményük” – olvassuk a Boston Globe-ban Joe Keohane tollából.

A demokrácia egyik axiómája, hogy a rendszer akkor működik jól, ha polgárai hiteles információt kapnak. Ezért tartják oly fontosnak a szabad sajtót. Azt gondoljuk magunkról, hogy nézeteinket tények mérlegelésére alapítjuk, holott valójában a tényeket rostáljuk meg aszerint, hogy alátámasztják-e nézeteinket. Ez a szelekció, mint más összefüggésben a Metazinban is többször olvashattuk, a mai információáradatban a korábbiaknál is könnyebben működik.

A Michigani Egyetem kutatói azt tapasztalták, hogy a teljesen tájékozatlan ember még csak hajlandó elfogadni az eléje tárt tényeket, ám a tájékozottabb, akinek téves képe van a valóságról, az igaz tényekre elutasítóan reagál, és a cáfolat nemhogy megváltoztatná álláspontját, hanem még meg is erősíti benne. Brendan Nyhan politológus, a kutatás vezetője mindezt azzal magyarázza, hogy nehéz elfogadnunk tévedésünket. A tények elutasítása védekezés a nehezen elfogadhatóval szemben.

James Kuklinski, az Illinoisi Egyetem kutatója korábban ezer embert kérdezett a jóléti kiadások nagyságáról, a feketéknek jutó támogatásokról, és csak három százalékuk adott helyes választ a kérdések legalább felére. Ráadásul minél biztosabb volt dolgában a megkérdezett, annál nagyobb volt az esélye, hogy hibás választ ad. Hasonló lett az eredmény minden olyan témakörben, amelyről heves politikai pártviták zajlanak, így a bevándorlással, vagy az egészségügyi reformmal kapcsolatban is. Kuklinski riasztónak nevezi, hogy éppen azok hajlandók legkevésbé revideálni nézeteiket, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.

Nyhan hipotézise szerint a téveszmékhez való görcsös ragaszkodás mögött önértékelési problémák állnak. Feltételezi, hogy a sikeres demagógok azért rémisztgetik híveiket különféle veszedelmekkel, mert minél inkább veszélyben érzi magát valaki, annál kevésbé hallgat az övével ellentétes véleményekre.

Charles Taber és Milton Lodge, a Stony Brook Egyetem tudósai azt állapították meg, hogy a politikailag tájékozottabb emberek még az átlagnál is nehezebben fogadják be a nézeteiket cáfoló tényeket. Igaz, a kérdések 90 százalékára helyesen válaszolnak, de a maradék 10 százalékban rendíthetetlenek. „Márpedig éppen ők lennének a demokratikus rendszer oszlopai.”

Nézeteink karbantartásához folytonos kételkedésre és felülvizsgálatra kellene törekednünk, de ez alighanem ellentétes biológiai örökségünkkel. Az emberi elme ugyanis úgy működik, hogy állandó kapcsolatot hoz létre bizonyos impulzusok és bizonyos cselekvések között, mert  rengeteg impulzus ér minket, és ha ezeket minden egyes alkalommal újra és újra értelmeznünk kellene, cselekvésképtelenné válnánk.

Nyhan azt javasolja, hogy a téveszmék hirdetőit nyilvánosan meg kellene szégyeníteni, s ez talán gondolkodásra késztetné a többieket. Keohane szerint azonban nincs remény: a nyilvános fórumokon, például a televíziók műsoraiban a harsány, leegyszerűsítő mondanivalónak jobbak az esélyei, mint a higgadt elemzésnek.