A klasszikus liberalizmus nagyjai Istentől eredeztették szabadságfogalmukat. Pedig a darwini evolúció tana is elegendő alappal szolgál erre, ráadásul ez az igazi liberális megközelítés, mert nem hivatkozik kötelező tekintélyre.
„A darwini evolúciós pszichológiával alátámasztható az emberi természet libertárius felfogása” – fejtegeti a Cato Unbound hasábjain Larry Arnhart, az Észak-Illinois-i Egyetem politológus professzora.
Már Thomas Huxley is úgy látta, hogy Darwin főműve a „liberalizmus fegyvertárának valóságos Whitworth-ágyúja”. Maga Darwin a korabeli angol Liberális Párt elszánt támogatója volt, bár tudományos megállapításaiból nem vont le politikai-filozófiai következtetéseket, már azt az egyet kivéve, hogy ellenezte a rabszolgaságot, mivel az emberi faj egységét hirdette.
Az emberi jogokat és az erkölcsöt a liberalizmus klasszikusai, mindjárt a nagy előfutártól, John Locke-tól kezdve, az isteni teremtésből vezették le. Ennek megfelelően Locke (akinek tolerancia-fogalmára előszerettel hivatkoznak a kortárs liberálisok) elfogadhatatlannak tartotta az ateizmust, már csak azért is, mert az elkárhozástól nem tartó hitetlenek bármikor hamisan tanúskodhatnak.
Az evolúciós tudomány viszont természet-elvű alapokat kínál a liberális gondolkodásnak, amelynek ily módon nincs szüksége a természetfölöttire önmaga igazolásához. A mai libertáriusok mégsem merítenek Darwinból. Olyannyira, hogy a Cato Intézet égisze alatt kiadott Libertárius Enciklopédiában nincs is Darwin szócikk. Az evolúciós pszichológiáról azonban bőven esik szó a lexikonban. A szerzők, Lea Cosmides és John Tooby a tudományág alapítói közé tartoznak, és a lexikoncikkben úgy fogalmaznak, hogy az evolúciós pszichológia a törzsfejlődésben kutatja az emberi természet alapjait. Ez a felfogás tehát élesen szemben áll azzal a közkeletű vélekedéssel, hogy születésekor az ember „üres papírlap”, amire a szocializáció révén bármi ráírható. Az „üres lap” elméletét cáfolja az utópikus ideológiák, elsősorban is a kommunizmus történelmi kudarca.
Arnhardt egyetértőleg idézi Will Wilkinsont, a Cato Intézet munkatársát, aki A kapitalizmus és az emberi természet című esszéjében arra figyelmeztet, hogy az evolúciós pszichológiából nem vonhatunk le politikai következtetéseket: csak abban támaszkodhatunk rá, hogy miféle társadalom nem lesz működőképes. A kommunizmus kudarcából nem következtethetünk arra, hogy a kapitalizmus megfelel az emberi természetnek, de még arra sem, hogy ami megfelel, az egyben jobb is. Például nehezen állítható, hogy a New York-i tőzsde vagy a nyitott mellkasi szívműtét közelebb áll az emberi természethez, mint amikor kis embercsoportok félmeztelenül bogyókat gyűjtögetnek az őserdőben. Arra viszont következtethetünk, hogy a magántulajdon és a család iránti vágy természetünk részévé vált.
Arnhardt korántsem ateista elméletet fejt ki, sőt, amikor felsorolja az emberi nem húsz alapvető hajlamát, nem feledkezik meg a vallásos világmagyarázatról sem. Mégis úgy gondolja, hogy a darwinizmusra épülő emberkép jobban megfelel a liberalizmusnak, mint a hagyományos, Isten-elvű.
„Ha a liberális gondolkodáshoz természetfölöttiben való hitre volna szükség, akkor e hit kényszerére is szükség lehetne, márpedig ez ellenkezne az egyéni lelkiismereti szabadság elvével.”
A folyóirat olvasói sok ponton kritizálják Arnhardt írását, de a fő mondanivalójába nem kötnek bele. Pedig a 19. század nagy liberálisai közül nem egy, például Jeremy Bentham, és a klasszikus liberálisok legklasszikusabbja, John Stuart Mill egyenesen ateista volt, tehát nem is hivatkozhatott a természetfölöttire. Álláspontjuk szerint a liberális társadalmat az együttműködésre hajló alapvető emberi természet tette lehetővé, a haszon elve pedig szükségessé. A haszonelv azonban egyúttal azt is magában foglalta, hogy a köz érdeke előbbre való, mint az egyéné, vagyis a nagy klasszikusok e tekintetben nem álltak távol a születő félben lévő baloldaltól. A mai libertáriusok viszont szentnek tekintik a magántulajdont, s ebben térnek el a klasszikusoktól, nem a természetfölöttire való hivatkozás dolgában.