Sarkozy elnök valóságos hadüzenetet intézett a romák és a nomádok ellen. Egész közösségeket tesz felelőssé egyes emberek garázda tetteiért, és szakít a törvény előtti egyenlőség elvével. Régi barátja, Bernard-Henri Lévy leszedi róla a keresztvizet.
„Ma valóban bátor és szilárd vezetőre van szükség. De olyanra, akiben egyúttal van bölcsesség, finomság, mértéktartás, és hidegvér is. Nicolas Sarkozy sajnos mindezen tulajdonságoknak híján van” – írja a Le Monde hasábjain Bernard-Henri Lévy sztárfilozófus.
Az egykori francia „új filozófusok”, akik jó három évtizede szembefordultak a marxizmussal, nem értenek egyet a mai köztársasági elnök megítélésében. Amikor Nicolas Sarkozy elnökválasztási kampányára készülődött, levélben kérte Lévy támogatását, s arra hivatkozott, hogy a másik legnevesebb „új filozófus”, André Glucksmann mellé állt. Lévy azonban baloldalinak tartja magát, és a szocialista jelölt, Ségolène Royal pártját fogta, ha nem is nagy lelkesedéssel.
Lévyt és Sarkozyt régi ismeretség fűzi össze, nem egyszer együtt nyaraltak, de ez még az előző évezredben történt. Politikai értelemben ellenfelek, s efelől a filozófus ezúttal sem hagy semmi kétséget. Nem ír barátságtalan hangnemben az elnökről, de súlyos hibának tartja azt, ahogy Nicolas Sarkozy a roma rendbontók júliusi garázdálkodására reagált.
Először is nem érti, miért hívott össze az elnöki palotába „csúcstalálkozót” a „romák és a nomádok” helyzetének megvitatására. Hiszen ezzel egyenlőségjelet tett olyan emberek között, akik jogellenesen tartózkodnak Franciaországban, és olyanok között, akiknek családja nemzedékek óta francia. A fő ellenvetése azonban úgy szól, hogy a kollektív megbélyegzés ellentmond a köztársasági eszmének. A legmagasabb szintről elhangzó kollektív ítélet nyomán réges rég elfeledettnek hitt klisék terjedtek el a tyúktolvaj romákról, illetve a nagy teljesítményű Mercedesszel furikázó cigányokról.
Lévyt külön is felháborítja, hogy a romáknak egyetlen képviselőjét sem hívták meg a tanácskozásra: ezt egyetlen más közösséggel sem merték volna megtenni. Ráadásul ezen az eljáráson alig akadt fenn valaki: a baloldal sem tette szóvá.
Súlyos hibának nevezi Lévy azt a bejelentését is, hogy meg fogják fosztani francia állampolgárságától azokat a külföldi származásúakat, akik „hatósági személy életére törnek”. Vajon hány nemzedékre visszamenőleg vizsgálandó az elkövetők származása? És ha ez az Übü királyra emlékeztető ötlet átmenne is a törvényhozáson, illetve az alkotmányossági vizsgán, vajon mi lenne az illetőkkel? Hontalanná válnának? Hova lehetne őket kitoloncolni? Az állampolgárok egyenlőek a törvény előtt: meg lehet szigorítani az állampolgárság megszerzését, de ha már megvan, nem vehető el azon a címen, hogy nem olyan régi, mint másoké.
Lévy végül kifogásolja Sarkozy elnöknek azt a bejelentését, hogy „háborút indít a garázdák ellen”. Valójában nem katonai a feladat, hanem rendőri. Az elkövetők nem ellenségek, hanem bűnözők. Aki egy békés országban háborút emleget, hisztériát kelt, lényegében elfogadja a bűnözők kihívását, és olyan világot épít, amelyben mindenki mindenkinek ellensége.