Mi az oka, hogy Iránban van kritikus értelmiség, az arab országokban meg alig? Egy iráni és egy izraeli értelmiségi beszélget.

Ramin Jahanbegloo Európában és Amerikában tanult és tanított politikai elméletet, jelenleg egy teheráni társadalomtudományi kutatóintézet munkatársa. Shlomo Avineri a jeruzsálemi Héber Egyetem politika-professzora, számos amerikai és európai egyetem, köztük a budapesti Közép-Európai Egyetem vendégtanára. Magas tisztséget töltött be az izraeli külügyminisztériumban. A cionizmus történetéről szóló munkája magyarul is megjelent.

A két közel-keleti értelmiségi, aki egyaránt ismeri saját hagyományát és a nagyvilágot, a közel-keleti értelmiségről beszélget.

Jahanbegloo panaszos hangot üt meg: „A Közel-Kelet régóta szenved attól, hogy a szellemi elit feladta intellektuális önállóságát és olyan ideológiák szigorú követelményeinek vetette alá magát, mint a marxizmus-leninizmus és az iszlamizmus.”

Érdekes módon Avineri vezeti rá Jahanbegloot, hogy árnyaltabb képet fessen: „Javítson ki, ha tévedek, de Iránban, ahol az iszlám csak az egyik eleme a nemzeti identitásnak, sokkal több lehetősége van a kritikus értelmiségnek a változás és átalakulás igazolására, mint sok arab társadalomban, ahol az iszlám és az arab nacionalizmus hagyománya összefonódik, s ezért a kritikai gondolkodás meglehetősen satnya.”

Jahanbegloo történeti magyarázatot ad a különbségre. A modernizáció igényét Perzsiában az oroszoktól elszenvedett vereségek ébresztették fel a 19. század közepén. Az iráni értelmiség első nemzedéke különféle reformokat próbált bevezetni nyugati mintára, nem nagy sikerrel. A második nemzedék „összefüggő és rendszeres módon közelített az európai kultúrához”. A harmadik nemzedék pedig már „abszolút erkölcsi és politikai követelésekben” gondolkodott.

Három nemzedék. Van ahol volt, van ahol nem.