Jobb- és baloldal egyaránt csak a miniszterelnök személyével foglalkozik, az ország súlyos problémáiról viszont nincs semmi mondanivalója. A politikai közélet lezüllésének egyik főbűnöse a sajtó.
„Alkalmatlan politikai osztály, programszerűen rosszhiszemű médiumok és elbutított közvélemény nélkül elképzelhetetlen volna, hogy a Berlusconi hívei és ellenfelei közötti harcra redukálódjanak az ország nagy problémái: az intézményrendszer elavultsága, a nemzet politikai kultúrájának csonkasága és az ebből következő politikai instabilitás” – írja a Corriere della Sera vezércikkrovatában Piero Ostellino, az olasz újságírás egyik nagy öregje.
Egyre több olasz viselkedik elvakult futballszurkoló módjára: nem lát mást, csak az ellenfelet, akit le kell győzni. De Berlusconi miniszterelnök hívei és ellenfelei becsapják magukat, ha azt hiszik, hogy győzelmükkel kijuttatják az országot az alagútból, amelybe belevezették.
Ha Berlusconi győz, fennmarad a mai helyzet, vagyis nem az lesz a politikai vita tárgya, hogyan alkalmazkodjon az ország a mai korhoz, hanem minden a miniszterelnök személyes problémái körül forog tovább. Ha viszont a baloldali ellenzék győzne, lendülete azonnal kimerülne, mert eltűnne az ellenség, akinek személye eddig összetartotta a baloldali erőket. A jobboldal elvben emlegeti ugyan az intézményi reformokat, de nem valósítja meg őket. A baloldal pedig kifejezetten konzervatív: erős hadállásai vannak a közoktatásban és a felsőoktatásban, a sajtóban és az igazságszolgáltatásban, valamint a szakszervezeteknél. Ha kormányoznia kellene és cselekvésre szánná el magát, azonnal szembekerülne azokkal a társadalmi érdekcsoportokkal, amelyeknek erejét köszönheti. Ha pedig a valódi kérdésekről nem folyik vita, kapóra jön a Berlusconi-téma.
Ebben a terméketlen szembenállásban az olasz nemzet történelmi gyengesége nyilvánul meg. Franciaországban és Angliában is éles belpolitikai küzdelmek zajlanak, még a kormány legitimitását is kétségbe szokták vonni, de csak egy időre. Aztán mindig győz a józan ész: a felek nem felejtik el, hogy ugyanahhoz a nemzeti közösséghez tartoznak.
Olaszországban „néhány nagy közönséget elérő tömegtájékoztatási eszköz programszerű rosszhiszeműsége miatt nem alakulhat ki jól tájékozott és ésszerű helyzetértékelésre képes közvélemény”. A jobboldal és a baloldal népe egyaránt a maga lapjait olvassa legszívesebben, és ezek csak megerősítik előítéleteiben, amelyeket ugyanezek az újságok hívtak életre. Mindkét tábor egyfajta virtuális valóságban él, amelynek lényege az egyik számára az, hogy vezére valóságos félisten, a másik számára pedig, hogy az ellentábor vezetője valóságos ördög.
A mai politizáló olasz polgár érzelmi feltételes reflexeknek engedelmeskedik. „A politikai marketing tökéletes terméke ő, s léte annak az újságírásnak köszönhető, amely nem a tájékoztatást és a tisztességes elemzést tekinti feladatának, hanem az új ember, a gyengeelméjű pártdrukker kiképzését.” Egyik fél sem a maga pártjának programjára szavaz, hanem Berlusconira vagy Berlusconi ellen.
Közben elmaradnak a szükséges intézményi változások, s züllik tovább az ancien régime – utal Ostellino a francia forradalom előtti állapotokra: az 1789-es szóhasználatnak megfelelően ancien régime-nek az olyan rendszert nevezik, amelynek elkerülhetetlenül összeomlás a sorsa.