Az euró furcsamód nem a tagállamok kölcsönös bizalmából született, hanem éppen annak köszönheti létét, hogy a britek és a franciák tartottak az egyesülő Németország túlsúlyától.

„Helmuth Kohl kancellárnak nem volt más választása, mint hogy beadja a derekát” – így jellemzi az euró fogantatásának pillanatát a moszkvai Izvesztyijában Alexander Rahr német politológus, nemrégiben nyilvánosságra hozott titkos állami dokumentumokra hivatkozva.

Az orosz származású szerző a szovjet–német kapcsolatok egyik legjobb szakértőjének számít, könyvet írt például Mihail Gorbacsovról, a Szovjetunió utolsó elnökéről és kommunista pártjának utolsó főtitkáráról.

A két évtizeddel ezelőtti eseményekre a német újraegyesítés huszadik évfordulója alkalmából tekint vissza. Mindenekelőtt megállapítja, hogy az egyesülésnek abban a helyzetben nem volt alternatívája, hiszen a berlini fal ledőlt. Ha mégis fenn akarták volna tartani a keletnémet államot vagy akár csak lassítani szerették volna az egyesülést, a keletnémetek milliói költöztek volna át a nyugati oldalra.

A korabeli politikusok szemében azonban ez nem volt világos. Franciaország és Nagy-Britannia vezetői kifejezetten aggodalommal fogadták a két Németország egyesülésének tervét. Eddig is tudni való volt, hogy megpróbálták rávenni a Szovjetuniót az egyesülés megakadályozására. Egon Krenz, az utolsó keletnémet kommunista pártfőtitkár ugyanezt szerette volna elérni, azt kérdvén Gorbacsovtól, milyen esetben védené meg a Német Demokratikus Köztársaságot. Azt a választ kapta, hogy Moszkvának a Szovjetunióban éppen elég gondja van.

A legújabban hozzáférhetővé tett német külügyi iratokból azonban az is kiderül, hogy amikor a nyugat-európai nagyhatalmak rájöttek, hogy nem tudják megakadályozni a német egyesülést, kikötötték, hogy az egységes Németország mondjon le a márkáról, és egyezzen bele a közös európai valuta megteremtésébe. Rahr ennek kapcsán keserűen idézőjelben nevezi Franciaországot és Nagy-Britanniát Németország szövetségesének. Ezen kívül úgy véli, hogy Párizsban és Londonban ily módon azt akarták elérni, hogy a német gazdaság „ne csak magának, hanem egész Európának termeljen”.

Rahr az Egyesült Államok korabeli vezetőiről sincs sokkal jobb véleménnyel. Pedig az idősebb Bush elnök és környezete támogatta a német újraegyesülést. Csakhogy az egységes Németország létrejöttét Washingtonban is feltételhez kötötték, nevezetesen ahhoz, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a NATO tagállama maradjon. Holott Kohl kancellár kifejezetten azt ígérte a Szovjetuniónak, hogy nem így lesz. Amerika azonban attól félt, hogy ez esetben a NATO-nak nem maradna létjogosultsága, és megszűnne az amerikai katonai jelenlét az európai kontinensen.

Condoleeza Rice volt amerikai külügyminiszter, aki ez idő tájt az idősebb Bush elnök tanácsadója volt kelet-európai ügyekben, másként emlékszik. A hamburgi Spiegelnek adott interjújában elmondja, hogy Kohl kancellár a NATO-tagság híve volt, és nem kellett nyomást gyakorolni rá ebben az ügyben, bár szükség esetén Amerika kétségkívül megtette volna ezt  is.

Ezek után lehet, hogy az euró létrehozásának ügyében is több volt a német önkéntesség, mint ahogy Rahr írja. Különösen annak fényében indokolt némi kétely, hogy Nagy-Britannia azóta sem csatlakozott a közös európai valutához, és a korabeli miniszterelnökhöz, Margaret Thatcherhez, aki nem volt híve az európai egység mélyítésének, nemigen illett volna a közös valutarendszer szorgalmazása.