Értelmiségiek előszeretettel hasonlítják Amerikát az ókori Rómához, pontosabban a végnapjait élő császársághoz. Pedig a hasonlat sántít, és ráadásul ártalmas is, mert hátráltatja a szükséges cselekvést.
„Egyvalamiben bizonyosak lehetünk: az Egyesült Államok nem áll fenn örökké. Már Rousseau is azt kérdezte a Társadalmi szerződésben: ’Ha Spárta és Róma elpusztult, mely állam remélheti, hogy örökre fennmarad?’ De az időzítés korántsem közömbös. Miért kéne feltételeznünk, hogy éppen most siklunk megállíthatatlanul a szakadékba?” – teszi fel a kérdést David A. Bell, a Princeton történészprofesszora (a híres szociológus, Daniel Bell fia) a New Republicban.
Bell a Nobel-díjas Thomas Friedman professzort veszi célba, aki a New York Timesban csatlakozott az Amerika végét beharangozók kórusához. Azt javasolta, hogy legközelebb a két nagy párttól független elnököt válasszanak, aki „nyíltan megmondja a választóknak, milyen változásokra szavazzanak, ha a világ vezető hatalmának polgárai akarnak lenni, s nem Róma példáját szeretnék követni”.
Erről a ma oly divatos példálózásról Bellnek az jut eszébe, hogy Samuel Huntington már két évtizeddel ezelőtt megírta, milyen régi divat is ez. Amerikában legalább ötven éve egymást követő hullámokban fedezik fel, hogy az Egyesült Államok túl van pályája delelőjén, és hamarosan lemarad vetélytársai mögött. Előbb a Szovjetunió látszott nála erőteljesebbnek, aztán Japán. Ma éppen Kína. Mindegyik esetben arról szól a mese, hogy az Egyesült Államok kifáradt, éppen aktuális legyőzője viszont annál energikusabb. Az okokat Amerika állítólagos belső gyengeségében szokás megjelölni, nevezetesen a költségvetés és a külkereskedelem deficitjében, valamint a silány közoktatásban.
Bell szerint a hanyatlás Kasszandrái egyfajta tipikus amerikai szorongást fejeznek ki, s ehhez keresik a fogódzót a valóságban. Ettől még nem minden szavuk tévedés. Csak éppen téves feltételezésekből indulnak ki. Például nem helytálló, hogy az ország gazdasági teljesítménye egyenesen következik a megtakarítási arányszámból vagy a közoktatás minőségéből. Az sem biztos, hogy a belpolitikai bénultság feltétlenül az ország nemzetközi presztízsének csökkenését vonja maga után.
Ami az egyén szintjén igaz, nem mindig igaz egy-egy társadalom szintjén. Az államadósságot hiba az egyén eladósodásához hasonlítani. Ha a társadalom keresi az örömöket és a luxust, az többletet tud eredményezni a gazdaságban, márpedig az egyén esetében pont az ellenkezőjét okozná.
A hanyatláselmélet fő hátrányát Bell abban látja, hogy lefegyverző. Vajon a Római Birodalom bukását megakadályozta volna-e néhány felvilágosult írás vagy szónoklat? Aki arról beszél, hogy Amerika leszálló ágban van, óhatatlanul feltartóztathatatlan folyamatról szól. Az ellen pedig nincs orvosság. „Politikai és gazdasági problémáinkon csak cselekvéssel változtathatunk, önostorozással nem.”