A pekingi vezetés tudja, hogy politikai reform nélkül korlátokba ütközik a legendás kínai gazdasági növekedés, de nehezen szánja rá magát, hogy vállalja az ezzel járó kockázatokat.

„A kínai társadalom változóban van, és változóban van a pártállam is. A Kínai Kommunista Párt a korábbiaknál alkalmazkodóbbnak bizonyult, és jelentős reformokat is bevezetett már” – ismeri el George J. Gilboy, a Massachussetts Institute of Technology kutatója és Eric Heginbotham, a RAND Corporation politológus szakértője a Foreign Affairs hasábjain.

A kínai hatóságok sajtókampánnyal és az ellenzékiek elleni intézkedésekkel reagáltak arra, hogy Liu Hsziaobo emberi jogi aktivista kapta az idei Nobel-békedíjat. Ez ellentmond annak, amit Ven Csiapao miniszterelnök mondott júniusban, hogy tudniillik a gazdaság és a nemzeti modernizáció veszélybe kerül, ha nem következnek be rendszerelvű politikai reformok. De a kínai változások eddig is ellentmondások közepette haladtak előre.

Mindenesetre Ven miniszterelnök a jelek szerint érti a mai Kína fő problémáját: helyt tud-e állni a merev politikai rendszer az egyre összetettebb társadalomban. Régóta tudjuk, hogy Kínában korántsem teljes a társadalmi béke, sőt, elkeseredett munkavállalói csoportok és földművesek hetente sok ezer kétségbeesett tiltakozó megmozdulást szerveznek.

A hivatalos kimutatásokban szereplő tiltakozó rendbontások száma már a kilencvenezret is meghaladja évente. A Kínai Társadalomtudományi Akadémia azt is jelentette, hogy az ilyen incidensek a korábbinál nagyobb méreteket és erőszakosabb jelleget öltenek. Ezek a fejlemények arra indították a hatóságokat, hogy lakásépítési programokat szervezzenek, és legalább egy kezdetleges szociális hálót hozzanak létre. A korrupció és a hatalmi visszaélések tovább virágoznak azonban, és a szerzők ezt a politikai rendszerrel hozzák összefüggésbe.

A Kínai Fejlődéskutató Intézet úgy tudja, hogy helyi hatalmaságok tíz éven át évi tízezer négyzetkilométernyi területnél is többet sajátítottak ki törvénytelenül, s közben nyolcvanmillió ember lett földönfutó.

Nőttek a jövedelemkülönbségek is, és e téren Kína Latin-Amerikával vetekszik. Ráadásul hivatalos kínai becslések szerint a bruttó hazai termék harminc százaléka a feketegazdaságban keletkezik, s hatvan százalékban a legvagyonosabb tíz százalék jövedelmét növeli. A gazdagok féltik is vagyonukat és épségüket, s immár kétmilliónál is több testőrt alkalmaznak.

Közben a kínai társadalomban igen pozitív változások mennek végbe. Tömegével alakulnak a civil szervezetek: kereskedelmi kamarák, lakóhelyi tulajdonosi bizottságok, sportklubok, környezetvédelmi egyesületek, kulturális körök és jótékonysági szervezetek. Számuk ma több mint négyszázezer.

Az internetet köztudomásúlag nagy erőkkel és eredményesen cenzúrázzák, de a helyiek tudják, hogyan lehet ártalmatlan utalásokkal eljuttatni az üzenetet az olvasókhoz. A minden akadály ellenére is létező véleménypiacnak tulajdonítják a szerzők, hogy a hatóságok egy fogoly halála nyomán új fogva tartási szabályzatot vezettek be, megszüntették a nyilvános büntetés-végrehajtást, és fellépnek az AIDS-betegek hátrányos megkülönböztetése ellen.

Közben lehetővé tették, hogy a munkavállalók bepereljék munkaadóikat, és 2010 nyaráig 400 ezer ilyen per indult, kétszer annyi, mint az előző év egészében. Vidéken többjelöltes helyi választásokkal kísérleteznek települési szinten, de a nagyobb településeken nyoma sincs ilyen kezdeményezéseknek.

A következő lépés az lenne, hogy lazítsanak a párt és az állam összefonódásán, támogassák a független szervezetek létrejöttét, és nyitottabbá, ellenőrizhetőbbé tegyék a politikai rendszert. De ha Peking erre nem szánja rá magát, a konfliktusoktól akkor is tartania kell, mert egy új, politikailag aktív városi polgárság kialakulása megállíthatatlan.

A politikai reform azonban, ha megvalósul is, nem teszi Kínát egy csapásra békésebbé és stabilabbá. Az új városi osztály nem mentes némi nacionalizmustól és idegengyűlölettől. A szerzők türelmes, békülékeny, de egyúttal erélyes politikát javasolnak a Fehér Ház Kína-szakértőinek.