A francia államvasutak vezérigazgatója bocsánatot kért, amiért a cég a második világháború alatt olajozottan szállította az üldözötteket a náci haláltáborokba. A társaság korábban tagadta, hogy felelősség terhelte volna a deportálásokért, és most is üzleti érdekből szállt magába.
„Amit az igazságszolgáltatás nem volt képes elérni, lám elérte a kilátásba helyezett bojkott, ugyanúgy, ahogy a svájci bankok is a bojkott hatására nyitották meg a meggyilkoltak javait tartalmazó páncélszekrényeket” – kommentálja a fejleményeket a Le Monde-ban Alain Lipietz közgazdász, zöldpárti politikus, aki három évvel ezelőtt családjával vesztesként került ki az államvasutak elleni perből.
A pert még édesapja, Georges Lipiets indította 2001-ben a francia állam és az SNCF ellen. Sok száz társával együtt 1944-ben őt is a vasúttársaságnak adta át a csendőrség, miután zsidó származása miatt a deportálandók listájára került. Az SNCF szállította a táborba, ahonnan a halálvonatok indultak, de az utolsó vonatra végül inkább műkincseket rakodtak a nácik, így az idősebb Lipiets megmenekült, ámde nem felejtette el a több száz gyermeket, akit a saját szemével látott a halálba indulni. Mire a per elindult, Georges Lipiets meghalt, s özvegye és három gyermeke vette át e helyét. Első fokon nyertek, másodfokon a közigazgatási bíróság úgy döntött, hogy az államvasutak magántársaság, ezért ügyében a bíróság nem illetékes. Az állam elismerte felelősségét.
Most, három évvel később azonban a vezérigazgató ünnepélyesen bocsánatot kért az SNCF nevében a történtekért. Csakhogy nem Franciaországban. A vezérigazgató az Egyesült Államokban nyilatkozott, ahol is az SNCF versenyben van két gyorsforgalmi vasútvonal koncessziójáért. A helyi konkurencia megpróbált akadályokat gördíteni a francia versenytárs indulása elé, és nem azzal érvelt, hogy például a pályázatban szereplő Alstom-szerelvények nem elég gyorsak vagy nem elég korszerűek, nem is azzal, hogy a gyártó olykor jelentős késéssel szállítja le a szerelvényeket, hanem az SNCF múltjában talált sötét foltot. Kaliforniában csak Schwarzenegger kormányzó vétója akadályozta meg, hogy törvény tiltsa el a pályázástól az olyan vállalatokat, amelyeknek szerepük volt a holokausztban. De egy floridai törvényhozó most szövetségi szinten készül hasonló törvényjavaslatot benyújtani. Több milliárd dollárnyi megbízások forognak kockán, és ez döntőnek bizonyult.
Lipiets természetesen nincs meghatva a megbánás látványos gesztusától. Először is furcsállja, hogy az államvasutak vezérigazgatója kifejezetten az állam meghosszabbított karjának nevezi a céget, amikor bocsánatot kér az elhurcoltaktól. Hiszen a vállalat a perben még azzal védekezett, hogy nem része az államszervezetnek, és a háború alatt sem volt az. Csakhogy ha nem az állam része, akkor Amerikában akár büntetőeljárás is indulhatna ellene, így viszont a nemzeti szuverenitás védelme alatt áll.
Az SNCF annak idején harmadosztályú jegyek árát szedte be a náciktól, miután marhavagonokba zsúfolva szállított 75 000 zsidót – de rajtuk kívül politikusokat, ellenállókat, cigányokat, homoszexuálisokat is – a lágerekbe. A vezérigazgató arra hivatkozott, hogy „az SNCF a náci iga alatt nyögött, és szembeszegülő alkalmazottai közül a nácik kétezret ki is végeztek”. Valóban voltak vasutasok, akik megpróbáltak szabotálni, de ezeket a társaság kíméletlenül üldözte. Egyetlen vasutasról tudni, aki meg is tagadta, hogy Németországba vezessen egy halálvonatot, Léon Bronchard-nak hívták. Internálótáborba zárták szembeszegüléséért. Jeruzsálemben szerepel a neve a „világ igazai” között, a francia államvasutak még emléktáblát sem állított neki.
Az államvasutak alkalmazottai megakadályozták, hogy jótét lelkek ivóvízzel lássák el az étlen-szomjan elhurcoltakat, és az SNCF igazgatója még 2006-ban is mentséget talált arra, hogy elődei nem állították meg sehol a vonatokat, hogy a deportáltak ivóvízhez juthassanak. „Ha egy vonat megáll, azt az egész hálózat megérzi, s ahogy ma, úgy akkor is az volt a vasút feladata, hogy a vonatok időben célhoz érjenek.”
François Zimeray, a kormány emberi jogi nagykövete, aki súlyos külföldi konfliktusok helyszínein igyekszik az ártatlan áldozatok segítségére sietni, azt kérte az SNCF-től, hogy legyen ereje szembenézni történetének ezzel a szakaszával, és számoljon le bizonyos mítoszokkal. Ugyanakkor rosszallotta, hogy az SNCF amerikai versenytársai piacvédelmi érdekeik szolgálatába igyekeznek állítani a holokauszt tragédiáját.