A volt szocialista ország a rendszerváltás óta eltelt két évtized során két táborra szakadt. A tekintélyes szociológus szerint nincs esély a lengyel keresztény-nemzeti konzervatívok és a polgári erők közötti konszenzusra, ezért ideológiai autonómiára van szükség.
„Radoslaw Markowski szociológus egy konferencián felvetette, majd aztán a Gazeta Wyborczában is megírta, hogy Lengyelország problémáira a szekértáborok elválasztása lehet a megoldás. Miért is kellene minden részletkérdésről vitát rendezni? Miért kellene minden kérdésben egyetértenie a világi, nyugatias értékeket valló lengyeleknek és a nemzeti, katolikus oldalnak?” – teszi fel a kérdést Jacek Zakowski publicista a Polityka hasábjain.
Az 1989-es rendszerváltás, a harmadik köztársaság megalapítása különleges történelmi lehetőséget teremtett Lengyelországban. A rendszerváltás eufóriájában sikerült legalább az alapvető kérdésekben – az euroatlanti integráció ügyében, az alkotmány dolgában, sőt még az abortusszal kapcsolatban is – konszenzust kialakítani.
A helyzet mára megváltozott, a lengyel társadalom a rendszerváltás óta rendkívül megosztottá vált – írja Zakowski. Az ország ma már ott tart, hogy a választások vesztesei nem ismerik el a győztes legitimitását, és az alapvető intézmények demokratikus mivoltát vonják kétségbe. Mint arról a New York Times is beszámol, a lengyelek mintha csak katasztrófák idején és elnyomás alatt tudnának békességében élni, normális időkben viszont azonnal belső ellenséget keresnek.
Zakowski szerint a megosztottság oka az, hogy a demokratikus kultúra és a polgári erények megerősítésével senki sem törődött. Csakhogy ezek nélkül egy fiatal demokráciában a jogállamiság és a társadalmi szolidaritás szép lassan meggyengül. A demokratikus intézmények fenntartása lehetetlen aktív polgárok nélkül. A Kaczyński-fivérek vezette jobboldal sikerének titka az a felismerés volt, hogy a harmadik köztársaság demokratikus kultúrája helyett inkább történelmi értékekre kell alapozni a politikát, hiszen az emberek ez utóbbiakkal könnyebben azonosulnak.
A média, az iskolák, a kórházak, az egyházak és a civil szervezetek is egyértelműen valamelyik táborhoz kezdtek kötődni, így maguk is a széthúzást erősítették. Ezzel pedig lehetővé vált az állampolgárokat elválasztó identitások elmélyítése és újratermelése. Az ördögi kör bezárult. A politikában így már esélye sincs a konszenzuskeresésnek: a két oldal csak arra törekszik, hogy saját táborát minél inkább mobilizálja, a másik oldal meggyőzése szóba sem jön. Az ideológiai törésvonalak mentén kialakult kétpártrendszer pedig a szekértáborok radikalizálódásához vezet.
Markowski szerint a meddő ideológiai viták helyett el kellene ismerni, hogy nincs remény a kettészakadt lengyel társadalom egyesítésére. Ahelyett, hogy megpróbálnának a jelenleg kormányzó, nyugatias értékeket valló Polgári Platform (PO), illetve a Jog és Igazságosság (PIS) párt által képviselt keresztény-nemzeti oldal hívei számára egyaránt elfogadható elveken alapuló oktatást, adórendszert, egészségügyet létrehozni, inkább hermetikusan el kellene különíteni a két tábort. Így mindenki számára lehetővé válna, hogy a neki tetsző liberális avagy konzervatív-katolikus szellemiséget kövesse. A nacionalisták nyugodtan ápolhatnák orosz- és németellenes sérelmeik emlékét, míg a nyugatiasabbak a történelmi kiegyezésre összpontosíthatnának. A legjobb az lenne, ha Lengyelország területileg is önálló, autonóm közösségekre bomlana, hiszen így a szimbolikus politizálás terén is elkülönülhetne a két tábor. Ha erre nincs mód, akkor legalább nem-területi ideológiai autonómiára van szükség.
Bár Markowski javaslata részben provokatív-szatirikus felvetés, az ötlet nem teljesen légből kapott. A lengyel szociológus hivatkozik is Arendt Lijphart tekintélyes holland politológus konszenzuális demokrácia-elméletére. Lijphart könyveiben azt igyekszik bizonyítani, hogy a megosztott társadalmak sikeresebben és hatékonyabban működnek, ha a különböző etnikai, nemzeti vagy ideológiai táborok valamilyen autonómiával rendelkeznek. Egy kvázi-föderális berendezkedés csak a legszükségesebb kérdésekre korlátozza a táborok közötti egyetértés szükségességét, lehetőséget teremtve ezzel a különböző csoportok közötti békés egymás mellett élésre, és párhuzamos oktatási, egészségügyi, szociális intézményrendszerek kialakítására.
Zakowski elismeri, hogy a javaslat megfontolandó, hiszen a lengyel társadalmat megosztó szakadék akkora, hogy a politika ostoba sárdobálássá vált. Pedig nagy szükség lenne érdemi vitára, hiszen strukturális reformokra széles konszenzus nélkül sincs lehetőség. Zakowski minden bizonnyal arra céloz, hogy az egyeztetés nélküli reformok a kormány bukása után azonnal eltöröltetnek.
Markowski javaslata azonban mégsem kielégítő – teszi gyorsan hozzá a publicista. A társadalmi szakadék intézményesítése végképp megszüntetné az egységes lengyel nyilvánosság lehetőségét. Az évek óta a felbomlás határán álló Belgium intő példa arra, hogy a konszenzuális demokrácia nem stabil.
Mi lenne hát a megoldás? Zakowski szerint mindenekelőtt a demokratikus kultúra erősítésére, független médiára és a kétpártrendszer felszámolására lenne szükség.
A kérdés már csak az, hogy ha tényleg kihaltak a lengyel demokratikus tyúkok, akkor vajon ki fogja megtojni a demokratikus kultúra tojását.