Lehetséges még területek békés átengedése, amikor mára hittétel rangjára emelkedett, hogy a haza földjének minden darabkája szent?

Razi Azmi történészből lett publicista, a pakisztáni Daily Times munkatársa. Hangosan gondolkodom című rovatára gyakran hivatkoznak az interneten. A legnagyobb feltűnést az a tárcája keltette, amelyben az iszlám „imázs-problémájáról” elmélkedik.

Az iszlám vezetők azzal vádolják a nyugati médiát, hogy rossz színben tünteti fel vallásukat. Azmi szerint viszont az „imázs-probléma” abból fakad, hogy a terroristák vallási nyelven fogalmazzák meg céljukat. „Vegyük a palesztin öngyilkos merénylőket – írja. – Mielőtt bevetésre indulnak, hangszalagra rögzítik utolsó szavaikat. Nem azt mondják, hogy fel akarják szabadítani a palesztin területeket az izraeli megszállás alól. Önfeláldozásukat iszlám küldetésnek tekintik a zsidók elleni szent háborúban, s a mártírokra váró paradicsomi jutalomról, az őket váró hurikról beszélnek.”

Azmi az Államhatárok és nemzetközi viták című, nemrég megjelent tárcájában is érinti az izraeli-palesztin konfliktust, de a maga körülményes, példálódzó módján India és Pakisztán Kasmírral kapcsolatos területi vitájára akar kilyukadni.

Ma már kevés pakisztáni tudja – emlékezteti honfitársait –, hogy a fontos kikötőváros, Gwadar 1958-ig Omán birtokában volt. Akkor adta el a szultán Pakisztánnak 90 millió rúpiáért.

Alaszkát 1867-ben vette meg a cártól 7 millió dollárért az Egyesült Államok. A szenátus egy fős többséggel szavazta meg az üzletet, mert nem voltak biztosak benne, hogy megéri.

A hódítás, békeszerződés eredményeként létrejött terület-átadások példáinak felsorolása után Azmi visszatér a békés területátengedés kérdésére: „Elképzelhető egy olyan üzlet, mint Gwadar vagy Alaszka eladása manapság, a nacionalizmus korában, amikor dogmának tekintik, hogy a haza földjének minden darabkája szent? De ha eltekintünk a föld pénzért történő eladásától, annak a lehetőségnek a felvetése is a kormányok bukásával fenyeget, hogy a béke, barátság és biztonság érdekében mondanának le területekről.”

„A zsidó szélsőségesek erőszakkal is ellenállnak az ő érdekeiket egyébként jól szolgáló kormány törekvésének, hogy Gázát visszaadja a palesztinoknak – folytatja Azmi. – Ha India és Pakisztán bármiféle realisztikus, mindkét fél számára elfogadható megállapodásra jutna, az ellenzéki pártok mind a két országban hazaárulással vádolnák a kormányt.”

„De az egymást követő kormányok – vonja le a következtetést – csak maguknak tehetnek szemrehányást, amiért olyan magasra srófolták a nemzeti elvárásokat, hogy ma már nem lehet realisztikus megoldást találni a területi vitára.”