Évek óta sorra zárnak be a külföldi tudósítóirodák. Sokan már a külpolitikai újságírás végéről beszélnek. A brit publicista azonban nem aggódik, csak a lőporszagért fáj a szíve.

„Meghalt a külföldi tudósító, éljen a külföldi tudósító” – olvassuk a Guardianben. A cikk szerzője Timothy Garton Ash brit történész, aki maga is évekig dolgozott külföldi tudósítóként. A nyolcvanas években Berlinből közvetítette a szocializmus végnapjait, a kilencvenes évek végén, a NATO bombázások után pedig Koszovóból tudósított. Akkoriban 2700 külföldi újságíró tartózkodott a térségben.

Bár fontos és érdekes beszámolókat készített, Garton Ash elismeri, hogy a külföldi tudósítás rendkívül költséges. Az autó, a szállás és a napidíj mellett tolmácsra és segítők hadára van szükség. Nem csoda hát, ha a napilapok példányszámának visszaesésével a külföldi tudósítók száma is jelentősen csökkent. Ma már csak a legismertebb újságok és hírtelevíziók – például a New York Times és a BBC – engedhetik meg maguknak globális irodahálózat fenntartását.

Sokan ezt tragikusnak tartják, Garton Ash azonban nem kesereg. Inkább azt próbálja meg végiggondolni, hogy a modern technika korában hogyan lehet helyettesíteni a külföldi tudósítókat. A cél a független, hiteles és pontos beszámolók készítése.

Az elvárások egy részének a helyi újságírók is képesek megfelelni. Ők hazai pályán mozogva sokkal könnyebben tájékozódnak és jobb kapcsolatrendszerrel bírnak, mint külföldi kollégáik, akik gyakran amúgy is a helyi sajtómunkásokra hagyatkoznak. Miért ne számolhatnának be maguk a helyi újságírók az eseményekről?

Mindez azonban korántsem jelenti, hogy a napilapok és a hírügynökségek munka nélkül maradnak. Az anyagok megszerkesztése, és ami talán még fontosabb, kontextusba helyezése és értelmezése továbbra is a szerkesztőségek feladata marad.

A józan helyzetértékelés után aztán Garton Asht is elfogja a nosztalgia, és elérzékenyülve emlékszik vissza koszovói riporterségének kalandos viszontagságaira. A helyszíni élményt semmilyen felvétel és beszámoló nem adhatja vissza teljesen. A tévé és a monitor előtt ülve biztosan nem élhetjük át a történéseket úgy, mint a helyszínen.

A puskaporszag azonban valószínűleg csak a tudósítóknak hiányzik. A nézők és az olvasók eddig is kimaradtak belőle, és talán nem is nagyon vágynak rá.