Az adósságcsapdában vergődő európai országok csak akkor kerülhetnek ki a csávából, ha megindítják a gazdasági növekedést. Ehhez versenyképesebbnek kell lenniük, ami azonban lehetetlen, ha fennmarad a mai magas bérszínvonal.

„Az Európai Tanács év végi döntései nyomán tovább nőttek az európai állampapírhozamok, vagyis a beruházók körében erősödött a gyanú, hogy némely tagállam fizetésképtelenné válhat” – indítja évzáró elemzését a Corriere della Serában Francesco Giavazzi közgazdász professzor, aki már cikkének címében jelzi, hogy nem csupán egy-két ország sorsa forog kockán, hanem a közös pénz, az euró fennmaradása a tét.

A brüsszeli csúcsértekezleten elfogadott Európai Stabilitási Mechanizmus Giavazzi szerint azért nem nyugtatta meg a piacokat, mert csak azokon az országokon képes segíteni, amelyek likviditáshiánnyal küzdenek, azokon viszont nem, amelyeket a fizetésképtelenség fenyeget.

A kettő között az a különbség, hogy a pillanatnyi pénzhiány oldásával, egyszeri pénzinjekcióval mozgásba lehet lendíteni az olyan gazdaságot, amely egyébként képes a növekedésre. A fizetésképtelenség már súlyosabb eset. Akkor lép fel, ha egy ország nem képes akkora növekedésre, amelyből kordában tudná tartani eladósodását. Az ilyen országon a pénzinjekció önmagában nem segít: ha pillanatnyilag levegőhöz juttatja is, hosszabb távon csak az adósságot fokozza.

Giavazzi Spanyolország példájával illusztrálja mondanivalóját. A 6-7 százalékos államháztartási hiány veszedelmesen növeli az államadósságot. Csökkenteni kellene, de a 20 százalékos munkanélküliség drága mulatság. Foglalkoztatást kellene teremteni, növekedésre lenne szükség. Csakhogy az elmúlt évtizedben Spanyolországban csökkent a termelékenység, miközben Németországban 15 százalékkal nőtt. A termelékenység gyors növelésére rövidtávon nemigen van esély, ennek híján viszont Giavazzi a növekedésnek két útját látja: a bérek csökkentését vagy a leértékelést.

A leértékelés persze csak akkor jöhetne szóba, ha Spanyolország kilépne az euróövezetből, úgyhogy ez az út egyelőre nem járható. Hasonló megoldás lenne, ha az Európai Központi Bank finanszírozná a spanyol államháztartás deficitjét pénzkibocsátással. Amerikában, ahol az államadósság rátája a spanyolországinál jóval nagyobb, ezt a politikát folytatják, de Európában ez a megoldás nem működik – írja a milánói professzor –, és nem is kívánatos. (Nyilván azért nem, mert akkor a huszonhét tagállam közül egyre több adná fel a takarékos költségvetési politikát.)

Ha azonban a többi út mind járhatatlan, nyilván nem marad más hátra, mint a drasztikus bércsökkentés (a leértékelés is hasonló eredménnyel járna, habár csak fokozatosan). Ezt a következtetést azonban Giavazzi az olvasóra bízza, s inkább rövid olaszországi kitérővel zárja elemzését.

Az olasz gazdaság a spanyolhoz hasonló növekedésképtelenséget mutat. Ugyanúgy csökken a termelékenység, mint Spanyolországban, csak éppen sokkal súlyosabb az adósságteher. „Egyedül az óvhat meg bennünket egy spekulációs hullámtól, ha hiteles növekedési perspektívát tudunk felmutatni. És nincs sok időnk.”

Ha igaz, hogy csak a munkajövedelmek csökkentése révén remélhető növekedés, másrészt, mint láttuk, még a nagy tekintélyű liberális közgazdászprofesszor sem meri ezt egyértelműen kimondani, akkor mennyi esély van rá, hogy az egyszer már élve eltemetett, de aztán a bizalmi szavazást hajszállal mégis túlélő kormány el mer indulni ezen az úton? Ha pedig nem mer, vagy nem képes, akkor a professzor gondolatmenete alapján mi következik ebből Olaszországra és az euróra nézve? Újév lévén, mi sem merjük kimondani.