Az európaiak nem tudják, félniük kell-e Kínától, vagy éppen Kínába kell helyezniük minden reményüket. Pedig nem ártana eldönteni.
„A Kína-fóbiától odáig jutottunk, hogy jaj, csak megvegye Kína a kötvényeinket” – jellemzi a helyzetet Francesco Giavazzi közgazdászprofesszor a milánói Corriere della Serában.
Sokan egyenesen abban látják a nyugati gazdasági válság egyik okát, hogy Kína elcsábítja a termelő kapacitásokat. Olyannyira, hogy megvásárol nyugati termelőüzemeket, majd felépíti másukat Kínában, és onnan szállítja a készárut. Máskor egyszerűen a nyugati tulajdonosok szervezik ki Ázsiába a termelést. De az európai gazdaságok, elsősorban a német, még így is nagy piacokat szereztek Kínában. Érzékelhető mértékű növekedés pedig belátható időn belül csak Ázsiában várható, tehát az európai gazdaság is csak innen remélhet új impulzust. Giulio Tremonti gazdasági és pénzügyminiszter nemrégiben Kínában járva nem véletlenül igyekezett a vendéglátók kedvében járni. A Kommunista Párt főiskoláján azt mondta: „Tisztelnünk kell a miénktől eltérő formákat.” Giavazzi erről azt írja, hogy fájhatott a börtönbe zárt kínai demokratáknak.
Olaszországban az állam adóssága jóval meghaladja az éves bruttó hazai termék értékét, de az állam elsősorban saját polgárainak tartozik. Újabban azonban az olaszok a válság egyik következményeként már kevesebbet tudnak megtakarítani, ezért a külföld egyre nagyobb szerepet játszik az olasz állampapírok piacán. Ami Kínát illeti, az amerikai államkötvények mellett egyre több európai kötvényt is vásárol. Giavazzi professzor úgy tudja, hogy a teljes európai állampapír-tömegnek már több mint 7 százaléka van kínai kézben. Ami egyesek szerint elvben a nyomásgyakorlás eszköze is lehet, az államok mégis azt remélik, hogy a kínaiak növelik vásárlásaikat.
Vagyis Európa két okból is érdekelt abban, hogy a kínai növekedés minél gyorsabb legyen: egyrészt Kína akkor több európai árut vásárol, másrészt lesz bevétele, hogy Európának hitelezzen. Igaz, a 200 milliárd eurót kitevő kínai kereskedelmi többlet Giavazzi szerint nagyrészt informatikai kalózkodásból származik: ha a kínaiak fizetnének az általuk másolt számítógépes programokért, akkor kereskedelmi egyenlegük közel lenne az egyensúlyhoz.
Ennek megfelelően a milánói professzor azt javasolja, hogy a Nyugat határozottan követelje meg Kínától a szerzői jog érvényesítését. (Nem kétséges, ez ma a világ rendje, és annak idején a Szovjetunió is alkalmazkodott hozzá – több évtizedes ellenállás után. De persze, ha Kína is ezt tenné, akkor lassulna a kínai gazdasági növekedés, aminek, mint fentebb láthattuk, Európára nézve negatív hatása lenne.)
A következő javaslat úgy szól, hogy fel kell oldani a katonai célra is alkalmazható technológiák kínai exportjának tilalmát. Európának nem szabad elfelejtenie azonban, hogy „ereje nem csupán a technikában rejlik, hanem a demokráciában is”, és ha nem tenné szóvá az emberi jogok megsértését, azzal csak gyengeségéről tenne tanúságot a kínaiak szemében.
A függés különben nem egyoldalú. Kínának is szüksége van Európára, már csak azért is, hogy ne egyedül az Egyesült Államokkal kelljen tárgyalnia. Ezzel a kölcsönös függéssel is magyarázható, hogy a tavalyi Nobel-békedíj ügyében nem sokáig tartott a mosolyszünet. Amikor kínai ellenzékinek ítélték a díjat, Kína figyelmeztette a nyugatiakat: nem venné jó néven, ha elmennének a stockholmi ünnepségre. Elmentek, de rövid életű volt a pekingi sértődés.