Mindenki Berlusconit szidja, pedig az országot kellene, amiért háromszor is miniszterelnökké választotta. A baloldali újságíró történelmi okokra vezeti vissza, hogy Olaszország éretlen a demokráciára.

„Hasztalan Berlusconit hibáztatni. Bennünk, olaszokban van a hiba” – írja a baloldali La Repubblicában egy veterán újságíró, Piero Ottone.

Az olasz sajtó nem egyszer eltemette már Berlusconit, aztán mindig csalódnia kellett. Persze előbb-utóbb minden ilyen jóslat valóra válik, és Piero Ottone abban reménykedik, hogy miután az Alkotmánybíróság megsemmisítette a miniszterelnököt minden büntetőeljárás alól mentesítő törvényt, most végleg megpecsételődik Berlusconi sorsa.

Az Alkotmánybíróság korábban már két hasonló törvényt semmisített meg, és mindig következett egy újabb. Most azonban Berlusconi parlamenti többsége nagyon ingatag, és nemigen bírna ki egy ilyenfajta erőpróbát.

Ottone nem azt találgatja, meddig tart Berlusconi miniszterelnöksége, hanem hogy miért bízta rá magát az ország három ízben is, holott szerinte politikai képességei nincsenek, a világ megdöbbenéssel figyeli tevékenységét, a bíróságok pedig kezdettől fogva a nyomában vannak.

A magyarázatot a múltban véli megtalálni. Százötven éve, amikor az egységes olasz állam létrejött, az írástudatlanság általános volt, mezítlábas emberekkel voltak tele az utcák, a maffiák és az útonállók virágkora volt ez. Akinek sikerült külföldre jutnia, egy magasabb rendű életformával találkozhatott. „Ne áltassuk magunkat: sok minden megváltozott, de ez a lemaradás megmaradt.” Ezt tükrözi Ottone szerint a kormányzási válság. A parlamenti demokrácia ugyanis fejlett államforma, amely „a polgári erényeket tükrözi, ha vannak”. Csakhogy Ottone szerint nincsenek.

Már a fasizmus is ezért győzhetett. Az említett erények híján sodródott válságba az ország, és ezért emelték az olaszok Mussolinit a fejük fölé. Ottone ezután nyugati megfigyelőket idéz a második világháború utáni évekből, akik úgy látták, hogy az olasz pártok csak arra képesek, hogy egymás ellen intrikáljanak, együttműködni nem tudnak. Itt a szerző nagyvonalúan átlépi Olaszország történetének legsikeresebb harminc-negyven évét, s onnan folytatja az elemzést, ahol már válságba jutott az első köztársaság. A polgári pártok vezetői sorozatos korrupciós vádak és ítéletek áldozatául estek, és az így keletkezett vákuumba tört be Berlusconi.

Mindebből persze az következne, hogy sok remény nincs, mert hiszen a történelmi örökség nem számolható fel egyhamar.  Ezt a következtetést azért mégsem vállalja a szerző. Mint mondja, mégiscsak jöhet egyszer valaki, aki méltó a bizalomra. Az elmúlt százötven évből három olyan politikust említ, akik megütötték az európai mércét. Az utolsó Azeglio Ciampi, aki 1999-től 2006-ig volt köztárasági elnök. Ha csakugyan ötven évenként jön egy-egy méltó vezető, akkor a következőig már csak negyvenhat év van hátra.