Irán kétarcú ország. Az ősi perzsa kultúra és az arab eredetű iszlám egyaránt áthatja. A mai papi rezsim az előbbi rovására favorizálja az utóbbit, vagyis szembehelyezkedik a nép önképével, ami végső soron a bukását okozza majd.

„Akárhányszor idegen hódította meg Perzsiát, lett légyen az mongol vagy arab, a legyőzöttek kultúrája életben maradt, s végül megváltoztatta a hódítók gondolkodását, szokásait. Nehezen képzelhető el, hogy az 1979-es forradalom győztesei esetében másként lenne” – írja a National Interestben Abbas Milani, a Stanford Egyetem Iráni Tanulmányok Intézetének igazgatója.

A Pahlavi dinasztia a 20. században megpróbálta modernizálni Iránt, a Nyugathoz akart közelebb kerülni, de úgy, hogy közben a nyugati demokráciát nem vezette be. Mégiscsak volt azonban parlament, s modernizációs törekvéseivel az uralkodói ház – szándéka ellenére maga is olyan erők születése körül bábáskodott, amelyek később elsöpörték a monarchiát.

Az síita klérus kezdettől hadilábon állt vele. Hisz’ a modernizáció az iszlám hagyomány háttérbe szorítását jelentette. Az ifjabb Reza Pahlavi sah a középkori iszlám hagyománnyal szemben az ókori perzsa birodalomban találta meg önnön előképét. A hetvenes években megünnepelte Kürosz király születésének kétezer-ötszáz éves évfordulóját, és ekkor mind a nyugatbarát polgári erők, mind a marxista-kommunista modernizáció hívei, mind a modernitást átoknak tekintő vallásos muszlim csoportok tiltakoztak. Lassan furcsa szövetség jött létre a modernizáció hívei és ellenfelei között a sah és rendszere ellen, és ez az összefogás döntötte meg a monarchiát 1979-ben.

Homeini ajatollah ekkor még azt ígérte, hogy mihelyt a sah rendszere összeomlik, ő kolostorba vonul. Továbbá a parlamenti demokrácia legfőbb hívének mondta magát. Aztán papi rendszert vezetett be, és haláláig ő volt az ország vezetője.

Rendszere azonmód nekiesett az ősi perzsa tradíciónak. Az iszlamista történészek dzsahilijjának, vagyis a sötétség korának nevezik az iszlám előtti időket. A forradalom után túlbuzgó iszlamisták rombolni kezdték Perszepolisz, az ősi főváros maradványait, de aztán túl nagy volt az ellenállás, ezért az ajatollahok leintették őket. Azért a papság is legyőzendő ellenségnek tekintette az ősi múltat, például Sadek Halhali ajatollah, akit „akasztó bíró” néven emlegettek Iránban a tömeges megtorlásokban játszott szerepe miatt, Kürosz királyt szodomita zsidónak nevezte. A papság az ősi szokások ellen is hadat viselt, egyebek között egy időben megpróbálta kiiktatni a téli napforduló ünnepét, a Norouzt, de aztán belátta, hogy nem járt sikerrel. Így ma a Norouz megünneplése afféle ellenzéki megmozdulásnak számít.

A papság új arab szavakat is igyekezett meghonosítani, de a perzsa nyelvben spontán módon keletkeznek új kifejezések a modern élet jelenségeire: ez is az ellenállás egy formája lett.

Montesquieu annak idején azt a kérdést tette fel a Perzsa Levelekben, vajon lehet-e az ember egyszerre perzsa és modern. Ma ez nem kérdés. A nemzeti büszkeség és a modernitás hívei egyaránt szembekerülnek a papi rendszerrel.