Baloldali értelmiségiek is helytelenítik, hogy a francia kulturális miniszter törölte az idei hivatalos évfordulónaptárból Louis-Ferdinand Céline halálának ötvenedik évfordulóját. Mégiscsak az egyik legnagyobb francia íróról van szó.
„A miniszternek meg kellett volna védenie ezt az évfordulót, még akkor is, ha utána bonyolult feladat lett volna elmagyarázni a dolgokat. A cenzorok, a gyávák Franciaországa ismét elkönyvelhet egy sikert. A bátraké, a kultúra harcosaié, a szabadságé és az értelemé vereséget szenvedett” – írja Paul Giacobbi baloldali képviselő, a korzikai autonóm kormány elnöke a Le Monde-ban.
Giacobbi a New York Review of Books egy tavalyi cikkére hivatkozik, amelynek szerzője még Céline hírhedett antiszemita pamfletjeit is kiadásra érdemesnek minősíti, mondván, hogy nélkülük e hatalmas író életműve nem érthető meg. Idézi Philip Roth amerikai írót. aki csodálattal ír Céline-ről, mondván, hogy a francia író műveinek olvastán „fel kell függesztenie zsidó lelkiismeretét”, annál is inkább, mivel az antiszemitizmus „nem Céline műveinek szívében rejtezik”.
Giacobbi szerint az lenne kívánatos, hogy a franciák igenis ünnepeljék egyik legnagyobb írójukat, és közben próbálják megérteni „mitől lett úrrá e zsenin az antiszemitizmus nemtelen démona”. Megjegyzi továbbá, hogy a század első felének Franciaországában többségi érzelem volt az antiszemitizmus, és „ha nem akarjuk, hogy ez megismétlődjék, akkor nem elfednünk kell a tényeket, hanem meg kell értenünk a történelmet”.
Más véleményen van egy veterán kulturális újságíró, Patrick Kéchichian, aki korábban a Le Monde könyvrovatának szerkesztője volt. Szerinte nem választható ketté az egyén és az író. Úgy látja, hogy „a nagy író nemtelen egyénben rejtőzött”, s az az egyén nem ünnepelhető. Különben azt mondanánk, hogy az írónak szabad, amit a közönséges halandónak nem. Kéchichian idézi Céline háború utáni leveleit, amelyekben nemhogy megbánást nem tanúsít, de saját mellőztetését jóval súlyosabbnak láttatja, mint a zsidóság üldöztetését.
Henri Godard irodalomtörténész, akit Céline legjobb ismerőjének tartanak, s aki Céline műveit sajtó alá rendezte, éppenséggel úgy látja, hogy más az irodalom, s megint más az erkölcs. „A művészeti alkotást akkor is elismerjük, ha tartalma ütközik értékeinkkel.” Céline ha nem is gyilkos, de kétségkívül mérgező antiszemita írásokat tett közzé, például a zsidóságot tette felelőssé a háborús veszélyért, és a Hitlerrel kötendő szövetséget ajánlotta Franciaországnak. A háború végén Dániába menekült, s ott másfél évi börtönbüntetésre ítélték, majd további négy évet száműzetésben töltött. Ezzel Godard szerint az egyén levezekelte bűneit. Műve pedig a huszadik század irodalmában egyedül Proustéhoz mérhető.
Pierre Lainé irodalomtudós, aki szintén könyvet írt Céline-ről, arra utal, hogy Voltaire, Gide és Genet is antiszemita volt, mégsem száműzik őket az évfordulónaptárakból. Emlékeztet rá, hogy az ügyet Serge Klarsfeld, az ismert nácivadász vetette fel, s elismeri, hogy Klarsfeld szép munkát végzett a bujkáló náci háborús bűnösök felderítésében, de Céline nem volt háborús bűnös, és egyetlen zsidót sem adott náci kézre. Sőt, orvosi mesterségét gyakorolva sebesült ellenállókat és szövetséges katonákat is gyógyított, méghozzá ingyen.
Az ügy szempontjából nincs jelentősége, mindenesetre a magyar olvasót érdekelheti, hogy Céline, még eredeti nevén, mint Louis-Férdinand Destouches, Semmelweis Ignácról írta diplomamunkáját az orvosi egyetemen.