A baloldali osztályromantika megszépíti az elnyomottak tetteit, másrészt az elnyomottak képviselőinek tekint olyan embereket, akik nem feltétlenül bírják azok rokonszenvét és bizalmát. A baloldali romantikusok ma is hajlamosak igazolni az ilyen emberek rémtetteit.

„Némely történész odáig megy a hatalomból kiszorulók romantizálásában, hogy azt hirdeti róluk: eleve nem cselekedhetnek rosszat” – írja Tim Stanley, a londoni Royal Holloway University oktatója a History Todayben.

A hatvanas évek Amerikájában a radikális fekete bőrű aktivisták vezetői elképesztő abszurditásokat hirdettek az „elnyomó imperialista rendszerről”. Például hogy a fehér embert lombikbébi-programban állították elő, hogy a jegybank szerepét játszó Szövetségi Tartalékalap, a Federal Reserve a zsidók találmánya, hogy a kábítószer-kereskedelem a CIA kísérleti születésszabályozó programja. A Fekete párducok mozgalom ideológusa, Eldridge Cleaver pedig arról értekezett esszékötetében, hogy a nemi erőszak politikai tett lehet.

A londoni tanár legnagyobb meglepetésére diákjai nyomban magyarázatot találtak ezekre a hajmeresztő megállapításokra. Stanley szerint egyszerűen átitatja őket a „saruban járók és Che Guevarában hívők” romantikája, amelynek egyik fő tétele úgy hangzik, hogy rasszisták csak a hatalmasok lehetnek. Ellenfeleik soha. Ha ők követnek el valamilyen gonoszságot, tettük nem az, aminek látszik, hanem ellenállás.

A szerző ezt erkölcsi relativizmusnak nevezi, és azt írja e jelenségről, hogy bevett eljárás sok egyetemen. Egyszerre képviseli az osztályharc marxi elméletét és azt a posztmodern attitűdöt, hogy minden álláspont egyaránt tiszteletre méltó. Klasszikus baloldali képviselői Herbert Marcuse, a „régi új baloldal” atyja, aki a vietnami kommunista harcosok brutalitását dicsőítette; Frantz Fanon, aki a gyarmatosítás elítélésében odáig ment, hogy szabadságharcost látott a kávéházak teraszán bombát robbantó algériai leányokban; végül Noam Chomsky, akinek a vörös khmerek népirtásáról az jutott eszébe, hogy nem kellett volna az amerikaiaknak a dzsungelbe kergetniük a kambodzsai parasztokat a bombáikkal.

Stanley természetesen nem tagadja, hogy az elnyomottak erőszakos ellenállása érthető és sokszor elkerülhetetlen, de aki felmentést ad a lázadók bűneire, az nem lesz képes megérteni a történelmet.

A Metazinban is olvasható volt, hogy a felszabadító mozgalmakból később milyen beteg rendszerek fakadtak. Erre nem tud magyarázatot lelni, aki úgy hiszi, hogy az elnyomás ellen küzdők eleve bűntelenek.