„Francia irodalmi és politikai körökben ma is kényes kérdés, hogy milyen szerepet játszottak a franciák a náci megszállás idején” – írja a Wall Street Journalben Emma-Kate Symmons.
Alexandre Jardin, a népszerű regényíró Nagyon rendes emberek címmel írt félig életrajzi, félig történeti művet híres nagyapjáról, aki a náci megszállás idején, közelebbről 1942–43-ban a kollaboráns vichyi rendszer főminiszterének, Pierre Lavalnak volt kabinetfőnöke. A könyvből több százezer példány fogyott januári megjelenése óta, és a visszhang igen szenvedélyes.
Jardin nagypapa kabinetfőnökségének idejére esett az egyik legnagyobb szabású úgynevezett zsidórazzia, amelynek során csaknem tizenháromezer embert, köztük négyezernél több gyermeket fogdostak össze: az út végállomása Auschwitz volt.
Az unoka szerint hét évtized után ideje fellebbenteni a fátylat a „rendes” franciák felelősségéről. Jean Jardin ilyen volt. 1945 után „igazolták”, s 1976-ban bekövetkezett haláláig különféle állami és privát tisztségeket tölthetett be. Sőt, fel tudott mutatni néhány zsidó férfiút, akit ő mentett meg. Unokája szerint az munkált benne, hogy valamicskét meg tudjon menteni a francia szuverenitásból, és úgy képzelte, ha nem a németek, hanem a francia csendőrök fogdossák össze a halálba szánt zsidókat, az mégiscsak az önállóság jele. „Nagyapám úgy érezte, jót cselekszik!”
Érdekes módon Jean Jardinről két igen hízelgő könyv is megjelent, az egyik a fiától (Alexandre néhai apjától), a másik Pierre Assouline-től, a sokszoros életrajzírótól, akit a Wall Street Journal tudósítója „az irodalmi élet prominens zsidó szereplőjének” nevez. Ennek az adott körülmények között azért van jelentősége, mert Assouline a Le Monde hasábjain védelmébe veszi a nagyapát az unokával szemben. Szerinte semmi sem bizonyítja, hogy Jean Jardin felelős lett volna a deportálásokért: ő pusztán végrehajtó hivatalnok volt, nem politikus. Az unoka tehát nem róla állít ki rossz bizonyítványt, hanem saját magáról.
A baloldali Libérationban PhilippeLançon gyöngécske írónak minősíti az unokát, és rögeszmésnek a könyvét. Úgy fogalmaz, hogy az unoka a nagyapján áll bosszút azért, mert nem eléggé tehetséges. A Wall Street Journalben Alexandre Jardin azt feleli erre, hogy a Libérationnak balos lap létére is kényes ez a téma, mert szerkesztői ma is csodálják François Mitterrand volt szocialista elnököt, aki pedig a vichyi rendszer belügyminisztériumának vezető tisztviselője volt.
A jobboldali Le Figaróban Jean nagybátyja, Gabriel Jardin azt kérdi a könyv szerzőjétől, hogy válhatott nagyapja ügyészévé, s hogyan alkalmazhat olyan módszereket, amelyek a totalitárius államok kirakatpereire emlékeztetnek. Hiszen egyedül azon az alapon ítél, hogy a gyanúsított valahol jelen volt.
Bernard-Henri Lévy, a Metazinból is jól ismert sztárfilozófus Jardin pártját fogja: „Lejárt szavatosságú dajkamese ez a kollaboránsokról, akik egyúttal ellenállók voltak, meg a derék tisztségviselőkről, akik egyik kezükkel tömegeket deportáltak, a másikkal meg állítólag egy-két embert megmentettek.”
Jardin elmeséli a Wall Street Journal tudósítójának, hogy egy ízben Nicolas Sarkozy elnök ebédvendége volt, s valaki szóba hozta, hogy a nagyapja elleni vádra nincs bizonyíték. „Dehogy nincs – vágta rá az elnök. Neki volt már néhány kabinetfőnöke, és azok mindenről tudnak, mindenben részt vesznek. – Hogy lehet ezen vitatkozni?” – kérdezte Sarkozy.