„Paradox módon a demokrácia arra ösztönzi a politikai vezetőket, hogy félrevezessék választóikat” – idézi John J. Mearsheimert, az ismert chicagói politológust a Washington Post hasábjain Carlos Lozada.

Legújabb könyvében a szentségtörő, provokatív állításoktól soha meg nem riadó Mearsheimer eleve adottnak veszi, hogy a vezető politikusok nem mondanak mindig igazat, és művének címében azt a kérdést teszi fel, hogy Miért hazudnak a vezetők? Lozada egyenesen azt írja, hogy Mearsheimer szerint a demokrata vezetők hajlamosabbak hazudni, mint a diktátorok. Mintha a tekintélyes politológus arról nem venne tudomást, hogy a diktátorok már rendszerük létét is mítosszal szokták igazolni, és ők is igényt tartanak a lakosság támogatására, ám gyakorta még a népszerűséget is hazudniuk kell.

Mearsheimer ötféle hazugságon kapja rajta a politikusokat. Az „államközi hazugságok” arra szolgálnak, hogy a külföldi ellenfelek ne lássanak tisztán. Ezek ritkán eredményesek, mert az államok nem naivak, és nem veszik készpénznek egymás szavait. Továbbá a hazugságok idővel kiderülnek, s ha valakit sokszor rajtakapnak, a végén egyáltalán nem fognak neki hinni: „Akkor meg minek hazudni?”

A „félelemkeltő hazugság” arra való, hogy a valós veszély eltúlzásával rá lehessen venni a közvéleményt valamilyen kockázatos politika támogatására. Ennek klasszikus példája volt az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló propaganda a 2003-as háború előtt.

A „stratégiai hazugság” célja a sikertelen politika fehérre mosdatása, illetve egy-egy vitatható stratégiai szándék elrejtése. Háborús baklövéseket például érdemes eltitkolni, nehogy meginogjon a katonáknak a parancsnokokba vetett bizalma. Vagy itt van Kennedy elnök esete, aki azt titkolta el, hogy 1962-ben, a kubai szovjet rakéták leszerelése fejében ő is eltávolította az amerikai rakétákat Törökországból.

Negyedsorban említi Mearsheimer a „nemzeti mítoszgyártást”. A nemzeti szolidaritást erősítendő, gyakran a lehető legpozitívabb fényben szokták feltüntetni az ország múltját.

Végül „liberális hazugságnak” nevezi Mearsheimer az olyan propagandát, amellyel erkölcsi elvekbe ütköző fordulatokat szoktak igazolni. Például a második világháború alatt az angolszász nagyhatalmak vezetői Sztálint jóságos öregembernek állították be, mivel szükségük volt rá a Hitler ellen vívott háborújukban.

Mint e példák némelyikéből is látszik, Mearsheimer korántsem ítél el minden politikusi hazugságot, sőt, belátja, hogy a hazugság olykor „okos, szükséges, sőt talán egyenesen erkölcsös” lehet.

De ha az egymással szemben álló politikusok rendszeresen hazudnak, akkor a választópolgár nem lesz abban a helyzetben, hogy a valóság ismeretében adja le szavazatát. „A törékeny demokráciákban pedig a mindent átható hazugság elidegenítheti a lakosságot a mai politikai osztálytól, olyannyira, hogy az emberek hajlamosak lesznek tekintélyelvűbb vezetők mögé állni.”