„Dr. Johnson modellje olyan szabályosságokon alapult, amelyeket ő és kollégái az amerikai csapatok ellen Afganisztánban és Irakban végrehajtott támadások adataiból szűrtek le. Minden tartományban azt tapasztalták, hogy az első támadást egyre gyakrabban követték a továbbiak, s hogy a támadásokat ábrázoló mértani görbe az első két támadás között eltelt időből kiszámítható” – olvassuk az Economistban Neil Johnson fizikus tanulmányával kapcsolatban, amelyet most lektoráltat szakértőkkel a Science folyóirat.

Johnson jelenleg Miamiban egyetemi tanár, de ezen a modellen másokkal együtt már akkor javában dolgozott, amikor még hazájában, Nagy-Britanniában, közelebbről Oxfordban oktatott. Korábban komplex rendszerek interdiszciplináris kutatásában mélyedt el, tehát egy évtized után elég messzire elkalandozott a fizikától.

Hogy a háború számszerű adatait a jövőre is érvényes matematikai modellben is ki lehet fejezni, jó hatvan éves ötlet. Lewis Fry Richardson brit fizikus gondolata volt. Abból indult ki, hogy a nagy emberveszteséggel járó háborúk ritkábbak, mint az olyanok, amelyekben alacsony az elesettek száma. Háromszáz háború adatai alapján pedig kimutatta, hogy az a lapos görbe, amely a háborúk súlyosságának és gyakoriságának függvénykapcsolatát mutatja, a hatványtörvény szabályát követi.

Neil Johnson pedig azt mutatta ki nemzetközi együttműködésben, hogy a hatványtörvény szabályainak engedelmeskedik az a függvény is, amely a terrorcselekmények és az amerikai csapatok jelenléte ellen fegyverrel lázadók tevékenységét írja le. Őket azonban a támadások gyakoriságának változása érdekelte. Olyan képletet alkottak, amely szerint az első két támadás között eltelt időből egy negatív kitevő segítségével kiszámítható, hogy mikor következik be a következő támadás. A bűvös kitevőt az eddigi támadások adataiból származtatják, de elég hozzá a sorozat kezdetének adatait ismerni, mert, mint kiderült, utána már nem változik a kitevő értéke. Vagyis lényegében minden attól függ, mennyi idő múltán követi a második támadás az elsőt. A cikk bemutat egy afganisztáni tartományi támadássorozatot, amelynek adatai meghökkentő hűséggel követik az elmélet alapján megrajzolt görbe vonalát.

Johnson úgy magyarázza ezt, hogy a támadók egy ideig egyre jobban elsajátítják a harchoz szükséges tudnivalókat. Ez tulajdonképpen más emberi tevékenységekkel is így van, nem is véletlen, hogy a hatványtörvényt sokféle termelékenységi görbe is követi. A háborúban azonban ellenfél is van, és a két fél párhuzamosan tökéletesíti módszereit, és együtt a Vörös Királynő-hipotézis szellemében működnek.

Ezt az elméletet Leigh van Halen biológus dolgozta ki, s az a lényege, hogy nem pusztán a környezethez való alkalmazkodás terméke az evolúció, hanem a fajok egymásra hatásáé is. Az egymást fenyegető fajok egymással párhuzamosan javítják teljesítményüket, így mégsem pusztítják ki egymást, s minden marad a régiben, pedig közben rengeteg változáson mennek keresztül. Van Halen ezt az Alice Tükörországban című regényből vett jelenettel illusztrálta: Alice és a Vörös királynő inuk szakadtából futnak, de egy tapodtat sem haladnak előre. Tükörországban mindenkinek rohannia kell, mert csak így maradhat egy helyben, s ugyanígy a fajoknak is folyton változniuk kell, hogy éppen csak megőrizzék helyüket a világban.

Matematikailag minden rendben van, de hogy a fizikai valóságban milyen közös tényező okozza a huszonhárom tartományban megfigyelt hasonlóságokat, Johnson egyelőre nem tudja. A földrajzi különbségek nem számítanak, a helyi hadurak kiléte sem. Johnson kizárta továbbá a menekültek tömeges jelenlétének szerepét is. Az Economist szerint Johnson képlete akkor lenne igazán kapós katonai körökben, ha megtalálná ezt a „hiányzó láncszemet”.