„St. Paul alkoholista-szállóinak lakói nem kérnek a segítségből és nincs szükségük reményre. Nem akarnak meggyógyulni. A szálláson a reménytelen helyzetű alkoholisták emberibb körülmények között és kevesebb közpénzből ihatják magukat halálra” – olvassuk a Twin Cities című minneapolisi lapban.

Minneapolis szokatlan kísérletbe kezdett. A több sikertelen elvonókúra után is visszaeső, hajléktalan alkoholisták számára olyan szállásokat hozott létre, ahol minden lakó kedvére vedelhet. A szociális munkások által reménytelen esetnek ítélt, az utcákról és a detoxikálókból begyűjtött, gyakran büntetett előéletű iszákosoknak saját szobát, orvosi felügyeletet és havi 89 dollár költőpénzt biztosítanak.

A kezdeményezés részben anyagi megfontolásból indult. Számítások szerint az állam egy alkoholistára élete során akár egymillió dollárnyi közpénzt is költhet. A városi önkormányzat és katolikus szervezetek támogatásából működtetett szállókban azonban csak 18 ezer dollárba kerül egy alkoholista éves ellátása. A szállók lakóit ugyanis a rendőrség és a mentősök is ismerik: ha részegen rájuk találnak, és nincs komolyabb bajuk, a detoxikáló vagy az őrszoba helyett inkább a szállóra viszik. A szállók elindítása óta felével-kétharmadával csökkent a kórházakban ellátott hajléktalanok száma, és jelentősen visszaesett az elzárásoké is.

A kísérlet ellenzői szerint azonban embertelenség hagyni, hogy alkoholisták halálra igyák magukat. „A segítség sosincs túl későn. Csak azért, mert eddig semmilyen kezelés nem vált be, még nem szabad lemondanunk róluk” – véli az egyik elvonókúra-központ vezetője. „Ha hagyjuk, hogy kedvükre igyanak, megfosztjuk őket a reménytől” – teszi hozzá a Névtelen Alkoholisták helyi szervezetének igazgatója.

Szociális munkások és orvosok szerint azonban szó sincs embertelenségről. Tudomásul kell venni, hogy a több kúra után visszaeső, évtizedek óta italozó hajléktalanok sosem fognak kigyógyulni – állítják. Az alkoholista-szállókban legalább emberibb körülmények között ihatnak, mint az utcán.

A szállás lakói egyetértenek. Hálásak érte, hogy legalább emberszámba veszik őket, anélkül, hogy rájuk kényszerítenék az absztinenciát. Az egészségügyi ellátásnak és a szállásnak hála, egészségesebbek, és másokban sem tesznek kárt – nem úgy, mintha az utcán élnének. Ráadásul a beutaltak 3-5 százaléka minden kényszer nélkül leszokik az ivásról. Ennél jobb eredményt a leszoktató intézmények sem érnek el a hajléktalanok körében.