„Vajon a jövő történészei nem az arab világban vívott huszonegyedik századi háborúkban jelölik-e meg Amerika hanyatlásának egyik fő okát?” – teszi fel a kérdést az Open Democracy hasábjain James Warner Amerikában élő angol író.
A 19. század közepétől a Balkánon egymást követték a török uralom elleni helyi lázadások, és az egyikből, az 1875-ös hercegovinaiból háború lett. Oroszországban nagy pánszláv felbuzdulás volt a válasz, a terebélyesedő balkáni lázongás és a török hatóságok kegyetlen válaszcsapásai nyomán adományok és önkéntesek özönlöttek a Balkánra. II. Sándor cár azonban habozott. Fjodor Dosztojevszkij, a világirodalom nagyjainak egyike ezer érvet hozott fel a háború mellett: elsősorban arra hivatkozott, hogy az oroszok nem nézhetik tétlenül szláv ortodox testvéreik legyilkolását. Másodsorban azt is megpendítette, hogy szép teljesítmény lenne, ha Oroszország elfoglalná Konstantinápolyt, az ortodoxia székhelyét.
Anglia egy-két demonstratív hadmozdulattól eltekintve távol maradt a háborútól. A liberális ellenzék vezére, William Gladstone, Dosztojevszkijhez hasonlóan a török katonák kegyetlenkedéseivel érvelt amellett, hogy Anglia lépjen hadba és hasítson ki magának részeket a török birodalomból. A konzervatív miniszterelnök, Benjamin Disraeli a semlegesség híve volt. Dosztojevszkijnek meg is volt róla a véleménye, s folytatásos újságcikkekben közölt naplója tanúsítja, hogy Disraeli zsidó származására alapozva bizony antiszemita összeesküvés-elméletet gyártott az ügy kapcsán. Ezzel valamelyest összefügg, hogy a nagy író szembeállította egymással a háborúért lelkesedő, erkölcsileg tiszta népet, illetve a kényeskedő értelmiségieket.
Tolsztoj ekkor közölte, ugyancsak folytatásokban, az Anna Kareninát. A címszereplő az utolsóelőtti folytatásban öngyilkos lesz, és ezzel Mihail Katkov, a Russzkij Vjesztnyik kormánypárti kiadója befejezettnek nyilvánította a történetet, közölvén az olvasókkal, hogy az utolsó részt nem nyomtatja ki. Tolsztoj ugyanis súlyos kétségeket fogalmaz meg benne a háborúval kapcsolatban, márpedig Katkov lapja a hadba lépés mellett agitált.
Tolsztoj erre saját költségén kinyomtatta az utolsó fejezetet. Ekkor a nagy író még nem volt elszánt pacifista, csak csodálkozott azon, hogy egyesek milyen nagy hévvel vetnék bele magukat egy távoli háborúba, amelynek körülményeiről oly keveset tudnak. Dosztojevszkijnek külön is fájhatott, hogy írótársa lélektani problémát vélt felfedezni a nagy harciasság mögött. Alaposan le is szedte Tolsztojról a keresztvizet.
De addigra a háború már megindult. James Warner megállapítja, hogy kegyetlenkedések mindkét oldalon voltak, a halottak száma sokkal nagyobb volt, mint háború nélkül lett volna, Bosznia-Hercegovinából pedig eltűnt a muzulmán lakosság egyharmada, és a konfliktus a két világháborúban, majd a huszadik század végén ismét kiújult. Alexandr Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író Az orosz kérdés című könyvében azt írja erről, hogy a sorozatos orosz–török háborúk mindkét nagyhatalmat végzetesen meggyengítették, és ez tette lehetővé a bolsevizmus győzelmét.
Warner a korabeli felek érvelésében mindkét oldalon sok hasonlóságot fedez fel azzal, ahogy ma érvelnek az amerikai katonai intervenció mellett és ellen a világ különböző pontjain. És attól tart, hogy a végeredmény is hasonló lehet: Amerika vészesen meggyengülhet ezekben a humánus indokokból és küldetéstudatból indított vállalkozásokban.