„Nem kötelező, hogy a forradalmak valami jót eredményezzenek” – int óvatosságra az Izvesztyijában Jevgenyij Szatanovszkij, a moszkvai Közel-keleti Kutatóintézet igazgatója.

Az elemző annál is indokoltabbnak tartja az óvatosságot, mivel a történelem tanúsága szerint a forradalmak gyakran olyan nagy felfordulással és igazságtalanságok olyan fájdalmas sorozatával járnak, hogy a lakosság végül már visszakívánja „a régi jó békeidőket”. Szíriában szerinte pontosan ez lesz a végeredmény, sőt, az ő megítélése szerint olyan társadalmi orvoslással van dolgunk, amelyben az orvosság már most is nagyobb fájdalmat okoz a betegségnél.

Nem kétséges, hogy a szíriai rezsim tekintélyelvű és korrupt, s tény, hogy a „lakosság jelentős részénél kimerítette hitelét”. A szám szerint tizenhét erőszakszervezet, amelyre az Asszád-klán hatalma támaszkodik, jóllehet „még arab földön is sok”, de egyelőre fenntartja a rendszert. Csakhogy olyan áron, amelyet Szatanovszkij egy közel-keleti szólásmondással illusztrál: Basar Asszad elnök hajlíthatatlan magatartásával „önmagát kergette fel a fára, aztán a létrát elvitték alóla”. A nyugat mély erkölcsi felháborodással fogadja a tüntetések kíméletlen elfojtását, de azt a kérdést nem teszi fel, amely pedig a moszkvai szemleíró szerint a leglényegesebb: mi lesz, ha az Asszad-klán rendszere összeomlik?

Szatanovszkij tudni véli, hogy a szíriai ellenzéket Irakból fegyverzik fel, éspedig „az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia által támogatott Ajad Allavi (volt iraki miniszterelnök) csatornáin keresztül”. Amerika és a szaúdi monarchia pedig azért ellenfele Szíriának, mert a damaszkuszi rezsim ma Irán egyetlen szövetségese az arab világban, és a síita Irán a szíriai alavita síita vezetésen keresztül támogatja az Izrael-ellenes fegyveres mozgalmakat: Libanonban a Hezbollaht, Palesztinában pedig a Hamászt.

Ennek az eszmefuttatásnak csak egyetlen gyenge pontja van, éspedig az, hogy eddig a szíriai ellenzéknél senki sem látott fegyvert, mindenesetre a tüntetések alkalmával egészen egyoldalú volt a fegyverhasználat. A damaszkuszi hatóságok nem haboznának felmutatni a hősi halottakat, ha volnának.

Érdekes módon Izrael feltűnően tartózkodó magatartást tanúsít, és Szatanovszkijt ez önnön álláspontjának igazáról győzi meg: Izrael ellenségnek tartja ugyan Szíriát, de kiszámítható ellenségnek, márpedig ha Asszad rendszere összeomlana, kiszámíthatatlan hatalmi felállás következne.

A moszkvai elemző gúnyt űz azokból az „illúziókból, amelyeket Washingtonban és Brüsszelben táplálnak” a közel-keleti demokrácia jövője iránt, és felidézi, milyen jelszavakkal vonulnak a tiltakozók a szíriai városok utcáira: „Sírba az alavitákkal, Libanonba a keresztényekkel.”

Szatanovszkij úgy véli, hogy ha az Asszad-rendszer megdől, vallási-etnikai ellentétek robbanhatnak ki, és több millió menekült hagyja majd el szülőföldjét. Az izraeli katonai hírszerzés a moszkvai szakértő tudomása szerint arra számít, hogy a mai rendszer bukása esetén Szíria öt-hat önálló régióra hullik szét.  „A Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Szudán sorsa arra vall, hogy a történelemnek még sincs vége, és a dolgok gyakran nem a nyugati politikai elitek szándékai szerint alakulnak.”