„Ahogy már a történelmi viták esetében megszoktuk, nemcsak a múlt a tét, hanem a jelen és a jövő is” – olvassuk a New York Times könyvszemle-rovatában Adam Kirschtől.
Amerika népe manapság, az elhúzódó afganisztáni és iraki katonai jelenlét nyomán a korábbinál kevésbé hisz abban, hogy az Egyesült Államok jó célra használja haderejét, de a második világháború ma is az erényes nemzetközi szerepvállalás példája az amerikaiak szemében.
Márpedig történészek, filozófusok és más szerzők az évezred kezdete óta sorra állítják új, s nem mindig kedvező fénybe a nyugati szövetségesek háborús magatartását. Nem mintha egyenlőségjelet kívánnának tenni a szövetségesek és a tengelyhatalmak közé, nem mintha relativizálni akarnák a nácik bűneit. Nem az eddig ismert tényeket tagadják, hanem inkább olyan erkölcsi szempontokat vetnek fel, amelyek korábban nem voltak divatban, vagy ha igen, csak a radikális baloldal híveinek körében.
1943 júniusában, a Gomorra hadműveletben például vagy negyvenezer polgári lakos vesztette életét, amikor a szövetségesek egy álló héten át bombázták Hamburg városát. „Beilleszthető-e ez a történet és a hozzá hasonlók a második világháborúról alkotott képünkbe?” – teszi fel a kínos kérdést Kirsch.
Norman Davies, a Magyarországon is ismert brit történész 2007-ben jelentette meg Bonyolult Győzelem című könyvét a második világháborúról, s ebben egyenesen másodrendűnek minősíti a nyugati hadszíntér jelentőségét. Amerika 143 000 katonát vesztett a Németország elleni háborúban, a Szovjetunió pedig 11 milliót. Ha viszont a fő küzdelem Hitler és Sztálin között zajlott, akkor nem két, nagyjából egyenértékű gonosz harca volt-e a második világháború? – kérdi a Lengyelország-kutató Davies. Merthogy lengyel szemmel nézve bizony pontosan erről szólt a második világháború.
Ezt ékesszólóan mutatja be egy másik könyv, amelyről már szó volt a Metazinban. A vér földje című művében Timothy Snyder azt írja, hogy Gdańsk és Szmolenszk között tizennégy millió civil és hadifogoly lelte halálát a második világháború idején, és ez Sztálin és Hitler egymás pusztítását fölerősítő birodalmának közös műve volt. Közülük 6 millió civilt és hadifoglyot a Szovjetunió fegyveresei öltek meg. Snyder nem azt állítja, hogy a két tömeggyilkos birodalom azonos lett volna, hanem úgy fogalmaz, hogy „a kettő közti különbségeket meg sem érthetjük, ha a hasonlóságokat nem vagyunk hajlandók fenntartás nélkül felfogni”.
Sztálinról a hidegháború idején azért már kiderült Nyugaton, hogy kicsoda volt, de Winston Churchill mindmáig bálvány. Az ifjabb Bush elnök őt idézte, amikor elindította az iraki hadműveleteket, és mellszobrát ott tartotta hivatalában. Obama elnök eltávolíttatta a műalkotást az ovális irodából. Churchill megítélése a napi politikai álláspontok függvénye. Paul Johnson, a veterán konzervatív történész életrajzot publikált róla, s ebben az egész huszadik század legnagyobb alakjának minősíti.
A liberálisnak számító Richard Toye friss kötetében viszont erősen kritikus megállapítások olvashatók a nagy brit államférfiról: például, hogy a brit birodalom fenntartása volt a célja, melynek nem fehér népeit alsóbbrendűeknek tekintette.
Az indiai Madhusree Mukerjee szintén friss könyvében azzal vádolja Churchillt, hogy ő a felelős Bengália hárommillió lakosának éhhaláláért. Kirsch szerint nem kétséges, hogy Churchill előbbre valónak tartotta a brit életeket az indiaiaknál, és nem irányított át Indiába élelmiszert az 1943-as éhínség letörése érdekében.
Kirsch rokonszenvvel ír arról, hogy a mai történészek igyekeznek szembenézni a szövetségesek háborús bűneivel is, de attól tart, hogy „ha nem tudunk többé büszkék lenni Hitler legyőzésére, akkor egyik legfontosabb erkölcsi iránytűnket veszítjük el”.
Attól a következtetéstől pedig különösen óvja honfitársait, hogy Amerika ne is törődjön a világ dolgaival. Hitlert ugyanis a demokráciák passzivitása bátorította az agresszió útján.